A gyakorlati teológia mint egzisztenciális tudomány
- Részletek
- Kategória: Súlypont
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
MI A GYAKORLATI TEOLÓGIA?
A gyakorlati teológia – vagy katolikus megfogalmazásban kissé pontatlanul pasztorálteológia – a 18–19. század fordulója óta azt a teológiai diszciplínát jelenti, amely Szabó Lajos értelmezésében „az Egyház életmegnyilvánulásaival és a szolgálatvégzők tevékenységével” foglalkozik mind egyéni, mind közösségi vonatkozásban.[1] A szakterület klasszikus felosztása a gyülekezeti lelkész (pap) feladatköreihez és az egyházi élethez igazodik. Ide tartozik a liturgika, a homiletika (igehirdetéstan), a kateketika (hitoktatás), a poimenika (lelkigondozástan), de egyes értelmezések szerint az egyházjog, az egyházi kommunikáció és a valláspedagógia is. Mindez nem jelenti azt, hogy a gyakorlati teológia a lelkipásztori feladatok ellátásának valamilyen technikai kézikönyve lenne, és használata egyfajta gyorstalpaló képzéssel is elsajátítható volna. A hit, a személyes elkötelezettség és a gyakorlati készség tehetnek ugyan valakit jó lelkipásztorrá, lelkipásztori munkatárssá, hitoktatóvá vagy újságíróvá, de önmagukban gyakorlati teológussá aligha. A gyakorlati teológia ugyanis elméleti, tudományos reflexió az egyházi cselekvésre, amelybe nemcsak a szűken értelmezett lelkipásztori tevékenység tartozik, hanem „az egyházi közösségek mai életformájának, kegyességi gyakorlatának és a társadalomban betöltött szerepének folyamatos kutatása” is.[2]
Hagyomány – ökumenikus távlatban
- Részletek
- Kategória: Súlypont
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
A TORZULT HAGYOMÁNY
A hagyománytematika kiemelt eleme a hiteles és a torzult hagyományok kérdésköre. Amikor a reformáció 500. évfordulójára emlékezünk, különösen is átérezhetjük ennek súlyát és jelentőségét. Luther szerint a keresztény életnek Isten Szavára kell alapozódnia, ezért a hívő számára a legfontosabb az Ige hallgatása és befogadása: „Solae aures sunt organa christiani hominis” – ’Csak a fülek a keresztény ember érzékszervei’.[1] Ebből kifolyólag csupán az a két szentség maradhat meg az egyházi élet gyakorlatában, amelynek világos és biztos szentírási alapja van (a keresztség és az Eucharisztia), még ezen – a középkori hittani gondolkodás szemében hangsúlyos – téren sincs a pusztán egyházi hagyományoknak semmiféle kötelező erejük. Luther számára ugyanis a nem írott hagyományok, illetve az azokon (is) alapuló egyházi gyakorlatok – ha nem a Bibliából forrásoznak – megsebzik, megsértik, megrontják a Szentírás tiszta értelmét és tekintélyét: isteni legitimációt kívánnak adni pusztán emberi megszokásoknak. Ezek lehetnek fontosak, bizonyos azonban: nincs közöttük olyan, amely fölérhetne a Szentíráshoz. Ugyanakkor azt is látnunk kell, miként erre Hanns Rückert figyelmeztet, hogy a lutheri sola Scriptura korántsem jelent egyfajta betű szerinti Biblia-monizmust, hiszen a nagy reformátor számára az Isten szava mindig „viva vox Evangelii”, ’az Evangélium eleven szava’, amely soha nem azonos mindenestül az írott szóval.[2] A hagyománykritikának és a sola Scriptura Luther utáni, a protestáns ortodoxiában elterjedt, szélsőséges értelmezésének máig ható következményei vannak, amelyeket – neves fundamentál-teológusok segítségével – így lehet összegezni:
Izráel alapvető tanúsága
- Részletek
- Kategória: Súlypont
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
ÚTON A BIBLIKUS - KERESZTÉNY IDENTITÁS FELÉ *
A menekültválságot követő vitában felvetődő egyik fontos kérdés: a keresztény identitás. Konkrétan: a menekültekkel való szolidaritás vagy a be/elzárkózás-e a keresztény magatartás? Az ószövetségi tanúság egyik meghatározó szakaszának, a 2Móz 34,6–7-nek Walter Brueggemann és John Goldingay általi vizsgálatával kezdem. Majd, mielőtt néhány újszövetségi szakaszt elemeznék, azt is vizsgálom, Isten önkijelentése és önjellemzése milyen elvárásokat támaszt Izráellel szemben. Ezek után röviden kitérek arra, milyen Istent követtek az első keresztények, és hogyan gyakorolták az isteni irgalmasságot, végül pedig általános következtetéseket vonok le a biblikus-keresztény identitásra nézve.
Jézus vagy a disznók?
- Részletek
- Kategória: Súlypont
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
Amikor [Jézus] a túlsó partra, a gadaraiak földjére ért, két megszállott ment elé, akik a sírboltokból jöttek elő; annyira veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert azon az úton járni. És egyszerre felkiáltottak: Mi dolgod velünk, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Tőlük távolabb egy nagy disznónyájat legeltettek. Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból (Mt 8,28–34).
Mi működteti a demokráciákat?
- Részletek
- Kategória: Egyház és Társadalom
Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban
A SZABADSÁGELVŰ ÁLLAM OLYAN FELTÉTELEK ALAPJÁN LÉTEZIK, AMELYEKET SAJÁT MAGA NEM TUD GARANTÁLNI
EGY ÁLLÍTÁS TÖRTÉNETE
Ötven éve publikált Ernst-Wolfgang Böckenförde német alkotmányjogász egy írást, amelynek címe éppenséggel nem tűnt falrengetőnek: Az állam létrejötte mint a szekularizáció folyamata. Tartalmazott mindazonáltal egy mondatot, amely a német nyelvű politikai gondolkodásban a 2. világháborút követő időszak leggyakrabban idézettnek számító mondatává vált: „A szabadságelvű, szekularizált állam olyan feltételek alapján létezik, amelyeket saját maga nem tud garantálni.”
