egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2014/1. számban 

Legfontosabb kérdéseink egyike, hogy mi teszi az embert emberré. Úgy is kérdezhetnénk, hogy mi a valóság és az igazság az ember vonatkozásában. Ezt kellene megtanítani mindenkinek már az iskolában. Ha a valóság szerint egyformán jók és rosszak vagyunk, az kevés, de ha igazság szerint a jó és a rossz bennünk nem egyforma vagy nem egyenértékű, akkor már közeledünk az emberséghez. Az embert ugyanis a jó teszi emberré, a rossz pedig embertelenné. Úgy is mondhatnánk, hogy a jó emeli, fejleszti az ember képességeit, a rossz pedig süllyeszti, sorvasztja lehetőségeit. Az etikai különbségeken túl azonban arra is kellene választ találni, hogy mi az a jó, ami az embert emberré teszi. Vagy mi az a rossz, ami embertelenné, bár ez másodrendű, mert az ember azzá válhat, amivé gondolataival lenni szeretne. Idea, eszme, példa és minta nélkül nincs emberség. Ezek a nem materiális dolgok tehát fontosabbak minden megfoghatónál. Így röviden úgy válaszolhatunk a kérdésre, hogy miből lesz az ember: az emberfölöttiből. Aki lemond erről, az önmagáról mond le.

AZ EMBER BELSŐ MEGHATÁROZOTTSÁGA

Akár homo sapiensnek, akár csak társas lénynek nevezzük az embert, akár Isten képének és hasonlatosságának a Biblia szerint, az egyaránt valami korlátozhatatlanra utal, hiszen a bölcsesség éppolyan kimeríthetetlen, mint a sokféle emberi együttélés szükséglete és gyakorlata, Istenről nem is szólva. Az egyetemes, az archaikus korig visszanyúló hagyomány bennünket másképpen, belülről határoz meg. Anyagi fizikumunk mellett sokkal jobban megkülönbözteti az anyagnál finomabb szellemi (pszichikus) és anyagtalan (pneumatikus/spirituális) lelki természetünket. Mindig hangsúlyozom, hogy a mai lélektan (pszichológia) és a hagyományos lélekfogalom nem ugyanarról szól, ami zavarokat okoz sokaknál, ezért szellemnek kezdik nevezni az anyagtalan, tehát időtlen, korlátlan és oszthatatlan pneumát. Akinek volt lelki élménye, az nem cseréli föl ezeket a fogalmakat. Míg a mai tudomány a pszichológiát is csak mérhető, valószínűsíthető, tehát anyagi szempontból tudja elfogadni, addig a hagyományos emberképet jól érzékeltetik korábbi eredetű nyelvi kifejezéseink. Minél archaikusabb szövegek alapján tanulmányozzuk az embert, általában annál pontosabb leírását találjuk fő, nem anyagi részeinek és azok kölcsönhatásainak, amiből pl. a Biblia fordításának a nehézségei következnek. Néha célszerűbb lenne az ember különböző részeit a klasszikus görög terminusok segítségével leírni, melyek közel állnak a keleti, az archaikus, pl. az óind antropológiához is. Így világosabb lenne, hogy állandóan cserélődő sejtállományunk mögött az aktív, egyensúlyt helyreállító, feszültségeket oldó pszyché működik, változatlan önazonosságunk (énünk) pedig a pneumának köszönhető. A három fő és a két átmeneti rész (élő test/szóma és az egyesítő értelem/núsz) természetesen teljes egységet alkot, egymást áthatja, ezért „teleszkopikusan összetolt” állapotban képzelhető el. Mivel a teljesen kifejlett ember ritkaság (a legtöbben sajnos mintha beszélő állatok lennének), nagy különbség van a normális/egész-séges és a fejletlen, fogyatékos, potenciálisan beteg emberek között.

Helyes emberképünk megértetné velünk, hogy anyagi természetünket milyen erők mozgatják. A fiziológiai folyamatok fölötti, szomatikus testműködést a jóga ismeri a legjobban, hiszen sem a hét erőközpont (csakra), sem a három energiavezeték nem mutatható ki laboratóriumi vizsgálattal. De nemcsak jógik jönnek rá, hogy életünk kizárólag pszichikus energiákon keresztül kapcsolódhat a maga rejtett, anyagtalan forrásához. Az utóbbi fölfedezése a hagyományos meditáció célja, önmagunk tökéletesítésének a föltétele. Sokan összekevernek azonban ezen a néven három különböző mentális tevékenységet, mintha egymás szinonímái lennének, pedig markánsan különböznek nemcsak egymástól, hanem a gondolkodás rendezetlen formáitól (ábrándozás, képzelődés), de a tudatos, kifelé irányuló összpontosítástól is. Az utóbbitól a tulajdonképpeni meditáció (elmélkedés) főleg a befelé irányuló tudatosság tekintetében tér el: vizsgálódása a rendetlen, henye gondolatok rendezését célozza. A gyorsan fölbukkanó emlékek, ötletek fantasztikus sokaságát próbálja egyirányúsítani, mégpedig fontossági sorrendben. Elmélkedésnek is nevezik, mert a gondolatok értékelését és rendszerezését jelenti, vagyis hierarchikus, természetes helyükre kell tenni őket. A használhatatlan gondolati szemetet elvetve a meditáció nemcsak állandóan javít addigi állagán, mint én az írásaimon, hanem új, szintetikus fölismerésekre, valamint belső integritásra, kiegyensúlyozó erőre, a teljességre törekszik.

Magasabb szinten a meditáció gondolatmentes nyitottsággá válhat az anyagtalan lelki élmények visszatükrözésére. Ez a kontempláció (szemlélődés) a fizikai képek nélküli valóság mélyebb, tapasztalati megismerése. Nemcsak szavak nélkül vezet szellemi tisztulásra, hanem mindenféle érzelmi-értelmi működés elhagyását is jelenti. Azzal kezdődik, hogy testi érzékeinket lezárjuk kifelé (1), majd hosszú, türelmes munkával szellemi érdeklődésünket a végsőkig redukáljuk, hogy belső egyensúlyt, zavartalan nyugalmat teremtsünk (2). A kapott pszichikus vákuumban előbb-utóbb ajándékképpen, más minőségben magától jelentkezik, a maga sajátos módján érezhetővé válik a pneuma (3). Kettős (testi-szellemi) foglalatában így meghatározóvá lesz az anyagtalan lélek, ezután „ő” dönt, vezet vagy gátol. Az anyagiaktól való teljes fölszabadulás páratlan öröme adja a hosszú fáradozás jutalmát és értelmét. Vagyis a lemondások, a belső kiürülés és az egész aszkézis nem öncélú, mazochista önsanyargatás, hanem a legteljesebb emberi élet előkészítését szolgálja, ahol már nincs kínlódás, nélkülözés, fájdalom és halál.

Nem meditáció az ima, mely szintén nagy összpontosítást kíván a végső valósággal létesítendő személyes kapcsolathoz. Tapogatódzásunkat azért fontos hagyományos vagy saját szavakba foglalnunk, hogy a gondolatok elkalandozását csökkentsük. Az imádkozónak érzelmileg is azonosulnia kell az isteni szférával (ld. imádat, imádság), hogy saját őszinte nyitottságán, fogékonyságán túl figyelme a legmagasabb rendűre irányuljon, az örökkévalóra hangolódjék. Természeti és pszichikai analógiák is segíthetik megközelíteni a változatlan, természetfölötti, spirituális valóságot, de csak koncentrált, minden egyebet kizáró formában. Minél több ilyen tapasztalatot gyűjt össze valaki élete során, annál biztosabban tájékozódik a fölfedezett láthatatlan világban. Ennek érzékelését „lelki szemek”-nek nevezik, amelyek annak nyílnak meg, aki el tudja különíteni a szent, isteni szférától a jelenségek, az emberi képzelődés és az istentelen kísértések minden illúzióját, így egyre bátrabban mozognak gondolatai a tökéletesség vonzásában. A tökéletesedés klasszikus útja a megvilágosodás élményén túl ismeri a szentség (tökéletesség) misztikus állapotát is, amely azonban rejtve marad a beavatatlanok előtt. Csak megfelelő erkölcsi tisztaság, tapasztalt mester vezetése vagy isteni ajándékként megélt megvilágosodás segíthet valakit ennek a közelébe. Mivel az ismeretlenbe tett elhamarkodott ugrás lehet sikertelen is, súlyos egóval pszichikusan bele lehet rokkanni. Ez az őrület.  

Az ember anyagi-anyagtalan természete megérteti velünk korlátoltságunkat és korlátlanságunkat, rabságunkat és szabadságunkat, gyöngeségeinket és végtelen lehetőségeinket, vagyis az ember tudományosan soha ki nem kutatható misztériumát és rendeltetését. A helyes emberképben ugyanis program és életcél rejlik, így az emberlét nem lesz evolúciós zsákutca, hanem egy emberfölötti szint/minőség eléréséhez szolgáló adottság. Ennek útja nem kifelé vezet, fizikai képességeink növeléséhez, gépekkel való megsokszorozásához, hanem befelé: szellemi képességeink fölismeréséhez, új létminőséghez. A lényeglátás segíthetne túllépni fizikai-biológiai korlátainkon. Önmagunk fölfedezésének és művelésének nemcsak az erkölcsi, pedagógiai jelentősége döntő, hanem a gyógyászati is, mivel a testi panaszok orvoslásának csak magasabb, spirituális szintről van értelme. Vagy pedig nincs értelme, ha a betegség valakinél ösztönző, elmélyítő szerepet játszik. Sztrókom után mintha új perspektívák nyílnának előttem.

Az embert mozgató anyagtalan erőt hagyományosan léleknek nevezzük, de az újkori tudományos emberkép nem tud mit kezdeni nem fizikai természetünkkel, ezért egyszerűbb tagadnia. Materialista megközelítésben a tudatot csak „magasan szervezett” anyagnak tartják, amely nem igényel közelebbi filozófiai magyarázatot. A korábbi vallási megkülönböztetéssel (test és lélek) szemben ugyan megjelenik az ember fizikai-biológiai-pszichológiai hármasságának a szükségessége, de ez nagyon távol áll a korábbi, ill. keleten hagyományos trichotómiától. A test-szellem-lélek felosztásban nyugaton a szellem és a lélek már a középkorban összekeveredik, majd szinonímaként csupán a nem testit jelentik, ami emberképünk sorvadását, egyoldalúságát jelzi azóta is. Ennek fatális hatása lett nemcsak a keresztény emberképre, hanem elbizonytalanodó istenképünkre is, mert az ember- és istenismeret szorosan összefügg egymással. Szentírásunkban a Teremtő a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, ezért minél pontosabb lesz az önismeretünk, annál pontosabb lehet istenismeretünk, azaz teológiánk is. Háromosztatú emberképünk eredetileg élesen megkülönböztette anyagi testünk és anyagtalan lelkünk között a kettőt összekötő „energia-testünket”, amelyet később szellemnek neveztek el. Ennél is részletesebb volt a régi görögök és a Biblia ötös emberképe, melynek óind (szanszkrit) megfelelője is volt. A görög szarx élettelen testet, a szóma élő szervezetet jelent, de a pszyché (ψ) mellett külön neve volt a tudatnak (núsz) és az anyagtalan léleknek (pneuma, π).

Ezt az emberi teljességet ábrázolta valamikor a pentagramma szimbolizmusa. A pythagoreusok hygieiának nevezték, vagyis az egészség, épség jelének. Később lett „Salamon pecsétje”, a varázslók, boszorkányok és ateisták negatív szimbóluma, az istentelenség emblémája. Megközelítés kérdése tehát, hogy emberalatti vagy emberfölötti jelentőséget kap-e maga az ember. A bibliai istenszeretet parancsában mindenesetre megjelenik az ember legpozitívabb teljessége: „szeresd a te Uradat teljes szívedből (pszyché), teljes lelkedből (pneuma), teljes elmédből (tudat, núsz) és egész erődből (szóma). Az indiai dzsiva-purusa-atman megfelel a görög pszyché-núsz-pneuma hármasságának. A mai lélektan nem pneumatológia, ezért a lélek is megközelíthetetlen a pszichológia felől, különösen orvosi-klinikai formában. A tudomány szeretné racionálisan megragadni, de csupán az agykutatás materiális kísérleteiig juthat, mert az anyagtalan lélek kisiklik az illetéktelen (profán) kezekből. A vallási hagyományból tudjuk, hogy megvilágosodás nélkül a lélek nem ismerhető meg, a megvilágosodásnak pedig a pszichikus kiüresedés (gör. kenoszisz) az előfeltétele. Ezután kaphat értelmet Pál homályosnak tűnő megfogalmazása: „Aki azt mondta, hogy «a sötétségből támadjon fény», az világosságot támaszt a mi szívünkben is, hogy fölragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,5) A fordítás tehet róla, hogy a gör. fotiszmosz (megvilágosodás) elkerüli figyelmünket, pedig Tm 24, 50, 61 utal rá, hogy a kiüresedés, a megvilágosodás és az Istenhez hasonulás (theoszisz) tapasztalata összefügg egymással. Csupán ezek alapján beszélhet valaki hitelesen az emberi pneumáról, de ez sem lehet konkrét ténymegállapítás, csak szimbolikus rámutatás a megfoghatatlanra.

 

A TEOLÓGIA BEJÁRATA

Bár a közkeletű test–lélek kettősségnél lényegesen jobb a korábbi trichotómia, az igazi teológiához ennél is pontosabb emberképre lenne szükség. Az ötös felosztásban az élettelen és az élő anyag megkülönböztetésénél sokkal fontosabb a szellemi különbsége dinamikus energia-testként (pszyché), mely hagyományosan érzelmi-értelmi-akarati komponensből áll, valamint az ön- vagy éntudatot jelentő núsz, amely egyesíti, integrálja pszichés jellegzetességeinket. Egyéniségünk az utóbbiak arányától, súlyától függően változik, ami egyúttal jelzi fizikai-biológiai hátterüket is, de éppen tudatunk fölső határán találjuk nem anyagi, lelki természetünk megkülönböztető jellegzetességeit, a teológia bejáratát. Ön- és éntudatos egyéniségünk korlátoltságával szemben az anyagtalan lélek ugyanis korlátlan és személytelen. Éppen olyan végtelen, változatlan és időtlen, mint az isteni Lélek. Amíg tudatunk korlátolt, változó és jellegzetes, a homogén lélek (pneuma) nem jellegzetes, de nem is jellegtelen, amint az „őt” megtartó Szentlélek sem jellegtelen, hanem tökéletes teljesség. Pneumatikus „ősképünk” a jézusi ezotériában is megjelenik, mint amely „előttünk keletkezett, nem hal meg és nem is nyilvánul meg” (Tamás apokrif evangéliuma/Tm 84), mert korlátolt emberi megközelítésben fölfoghatatlan. A személyes korlátain túllépő lélek azonban azonosulhat „vele”, így bejuthat Isten örök Országába. A misztikus teológia tehát transzcendál, kilép a racionális teóriákból, hogy szimbolikus átmeneten keresztül a szentség birodalmába kerüljön. Az ortodox hagyomány ezt az átmenetet nemcsak átminősülésnek nevezi (metamorfózis, színeváltozás, megvilágosodás), hanem egyenesen átistenülésnek (theószisz, deificatio). Ez teszi lehetővé Jézus követését és a legmagasabb szinten magának Jézusnak a helyes megértését is.

 A lélek egyúttal olyan energiát ad, amely minőségileg, lényegileg mozgat bennünket. Értéket és értelmet ad életünknek, rációt a tudománynak, intuíciót a vallásnak, ihletet a művészetnek, de ösztönzést is az ideák, ötletek kivitelezésének. A lélek átminősítő képessége már nem fizikai, biológiai, sőt nem is emberi, hanem olyan többlet életünkben, ami Isten „teremtetlen energiájá”-ból kapható, ill. meríthető annak, aki tud a forrásáról. A lélek tehát határterület az emberi és a nála magasabb rendű, isteni között. Ami spirituális, az nyelvünkben is spirális pályán mozog, azaz bizonyos körök teljesülése magasabb szintre emeli, ellenkezőjük azonban alacsonyabb szintre süllyeszti emberségünket, mert életutunk általa a jelképes világhegy (Meru, Olimposz, Sion stb.) csúcsára juthat. Ezt is meg kellene tanítani mindenkinek, akit emberré akarunk nevelni, hogy jó irányban forduljanak a javukra és kerüljék az elembertelenítő kísértéseket a kárukra. Szerencsénkre a spirálisok fölfelé rövidülnek és lefelé megnyúlnak, vagyis a jóra törekvők útja egyre eredményesebb, bár nem könnyebb lesz, de a rossz irányba tévedőknek, sodródóknak egyre hosszabb és terhesebb lesz. Így az egyiknek gyorsulhat, a másiknak meg lassulhat a sorsa. De mind a kettő véges, ezért a szimbolikus látást is tanítani kellene mindenkinek, hogy analóg összefüggésekből erőt, erényt és irányt kapjanak.

Az emberségnek éppúgy van története, mint az emberiségnek, mivel korról korra változik. A 19. századi európai irodalom pl. már modern volt a maga korában, hiszen hiányoztak belőle a rendkívüli, mitikus elemek. Realizmusa akkor még idealista maradt, főleg a romantikában, mert a jó és a rossz küzdelme mindig a jó javára dőlt el. A 20. században a realizmus már tragikusabb formát öltött, de azért mindig volt remény a jó győzelmére, ha máshol nem, az utókor vagy az olvasó tanulságában. A 21. század azt az avantgard realizmust folytatja, amely már az előző században is szándékosan meg akart mindenkit botránkoztatni. Amit kortárs-képzőművészetnek, -zenének stb. neveznek, azzal a provokatív szándékkal jött létre, hogy a polgárt (és minden normális embert) pukkasszon, meghökkentsen, addigi egyensúlyából kibillentsen. Irodalmi formában még nem dominált az abszurd, még nem jelentette az utolsó szót, csupán figyelmeztetett. Mintha most jutottunk volna oda Európában, hogy a korábbi abnormálisból lesz a normális, a tragikusból egyszerűen trágár. Színházban, kiállításon és a politikában szándékosan keverik össze az igazat és a hamisat, a szépet és a csúnyát, a jót és a rosszat, a racionálisat és az irracionálisat. Ez a torz, dekadens szemlélet azonban önmagát is pusztítja, mint a farkába harapó kígyó, hogy helyet készítsen önmaga ellentétének, ezért bizakodjunk.

 

AZ EMBER VÁLSÁGA

A világ mai bajait és az embert korábban orientáló vallás ellentmondásait számba véve sokan kétségbe esnek, mint amikor egy iránytű elveszti mágnesességét és használhatatlan lesz. Ha elővesszük jobbik eszünket, az oksági viszonyok nyomán visszatapogatódzhatunk az előzményekig, vagy előre törhetünk a következményekig. Úgy, mint Pál, aki a maga (antropomorf) nyelvén ezt írta: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek minden istentelensége és gonoszsága fölött, akik az igazságot gonoszságba (igaztalanságba) fojtják. Ami ugyanis Istenről megismerhető, az világos előttük, mert Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Hiszen, ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető. Éppen ezért nincs mentség számukra.” (Róm 1,18-21) Természetesen nem az univerzummal van baj, hanem csak az emberrel. A makrokozmosz évmilliárdok óta pontosan ugyanúgy működik, de emberi mikrokozmoszunk tele van olyan ellentmondásokkal, amelyeket csak újabbakkal és egyre rosszabb hatásfokkal tudunk föloldani. Mindenki tudja például, hogy környezeti katasztrófa felé sodorjuk a világot, mégsem lehet jobb belátásra bírni a legnagyobb „demokráciák” demoralizált döntéshozóit, hogy tegyenek megelőző lépéseket. Néhány globalista anyagi érdekeltsége ugyanis nagyobb minden ember létérdekénél. De egyéni szinten is igaz, hogy tudjuk a jót, és tesszük a rosszat (Róm 7,15), mert meg kell alkudni körülményeinkkel egzisztenciális, politikai vagy egyéb okokból. Az igazi baj mégis az, amikor kimagyarázzák, kisebbítik és álcázzák a rosszat ahelyett, hogy gátolnák vagy tennének ellene valamit és segítenék a jobbat. Pedig nem kellene nagy áldozatokat hozni, csak józanul mérlegelni és időben dönteni. Nagy veszteségek csak akkor következnek be elkerülhetetlenül, ha a kis áldozatokat nem hozzák meg kellő időben.

Sokan sokféle szempontból foglalkoztak már az ember válságával, de nem eleget a kiúttal, a lehetséges szellemi terápiával. Aki a világ és az ember viszonyát vizsgálja, előbb-utóbb eljut egy harmadik viszonylat megérzésére vagy föltételezésére, ha abból indul ki, hogy semmiből nem lesz semmi, és a létnek is kell lenni létrehozójának. A látható, anyagi világnak nemcsak időbeli kezdete volt, hanem strukturált sokfélesége, minőségi változatossága is kialakult, így a világban nem káosz uralkodik, hanem rendje/rendszere van. Még az is látható, hogy a különböző fizikai, biológiai folyamatok célszerűek, tehát evolúció, bonyolultabbá válás, tökéletesedés is van a világon, amit egyúttal leegyszerűsödéssel kerül egyensúlyba. Így az állandó differenciálódással integrálódás is jár együtt, vagyis távolodhatunk, de nem szakadhatunk el egymástól és eredetünktől. Mindez a teremtő, rendező, fejlesztő erő tökéletességére utal. Ehhez hasonlóan végül itt van maga az ember, aki kiemelkedik a látható világból, mert (lehetne) értelmes (h. sapiens), bár értelmét nem mindig használja, és javíthatná önmagát és körülményeit, bár ezt ritkán teszi. Még fizikai korlátai közül is kiléphetne vagy megváltoztathatná azokat a maga előnyére. Azután döntési szabadsága van, bár a döntést el is utasíthatja, pedig jó választásokkal növelhetné saját szabadságfokát. Mivel lelkiismerete is van/lehetne (amíg hallgat a szavára), különbséget tudna tenni jó és rossz között, ezért kell felelnie magáért. Fölfoghatja azt is, hogy része egy nagy egésznek, de helyét magának kell megtalálnia, vagyis megkeresheti élete, sorsa értelmét.

 

A LÉLEK DOMINANCIÁJA

Egyre magasabb szellemi szintre emelkedünk, ahol már kísértést érezhetünk egy óvatos pozitív teológiára. Az ember rész-mivolta, helye az egészben és sorsának alakítása azonban újabb kérdéseket vet föl. Mivel az ember nem kész tökéletesség, és nagyon keveset tud magáról, vagy a saját hibáiból és az előtte élt emberek tapasztalataiból kell tanulnia, vagy egy merész lépéssel megkeresheti élete kudarcainak az ellentétét, a végső pozitívumot abban a teremtő, fönntartó és tökéletes erőben, „akivel” személyes viszonyba próbál kerülni. Ez a „hit ugrásá”-nak nevezett fordulat B. Pascal „fogadásá”-ra emlékeztet, és sikeres ugrás esetén új minőségű tudássá, teológiává válhat. Mint minden salto mortale, az igazi teológia is elrugaszkodik az anyagi biztonságtól, hogy fölülemelkedjék a dolgok megszokott, látható rendjén. Legalább egy pillanatra a saltózónak föl kell cserélnie a föntit és a lentit, bátran kell vállalnia a semmibe merülés kockázatát, sőt a halállal való szembenézést is, hiszen ettől mortale a salto. Lényeges, hogy a „levegőben” tett fordulat teljes legyen, nem kevesebb és nem több, mert különben az ugró nem érkezhet a talpra. Egy fél-salto a fejreeséssel lenne egyenlő. És végül erőben kell a földre visszatérni, mert erőtlenül csak elterülne rajta az, aki a halálos ugrásra merészkedik. Ezt az erőt a teológus fentről kapja, ezen a ponton szűnik meg az analógia a fizikai saltótól. 

Mivel az embernek mindennel személyes viszonya van, hiszen ő maga meghatározott személy, kollektív formában létrejön a vallás, közös személyes viszonyunk a végső pozitívummal, hitünk megszemélyesített Istenével. És jól is működhet, mert kerek egésszé tudja tenni a világot: a rész-igazságok így egységet képezhetnek végső központjukkal, (föl)tételezett törvényszerűségek kötik össze a láthatót a láthatatlannal. A materialisták szerint az ember alkotja meg a maga képére a maga istenét/isteneit, az idealisták szerint éppen fordítva: a Biblia azt írja, hogy az ember lényege maga a korlátozhatatlan istenképiség, ezért tud mindenen túllépni a sporttól a tudományos teljesítményeken át még a vallásokon is. Transzcendens természete rokonítja a teremtő, fönntartó, végtelen és tökéletes erővel. Arról pedig nem érdemes vitatkozni, hogy az utóbbi személy-e (emberi fogalmaink szerint) vagy megszemélyesített. Hatását mindenesetre fölfoghatják azok, akikben fogadókészség van, mert törvényei a fizikaitól a morális szintig és azon túl is érvényesek.

Az ember rejtett rokonsága a transzcendens, de hatásaiban mégis jelen lévő végtelennel/istenivel tehát bizonyos mértékig lehetővé teszi a pozitív teológiát. Rokonságunk természetesen nem fizikai vagy szellemi (ψ) jellegű, hanem az anyagtalan léleknek (π) köszönhető. Sokan nem érzik, ezért tagadják, hogy lelkük volna, de azért tudják, hogy mit jelent, ha valaki lelketlen (embertelen) vagy lélektelen (gépies). Egy-egy lelki megrázkódtatás képes mindenkiben fölébreszteni a szunnyadó, kétségbeesett lelket, de normális esetben lelkiismerete spontán módon irányítja az embert. Az ősi, háromosztatú emberképet (test, szellem, lélek) sokan leegyszerűsítik kétosztatúvá, de akkor a nem testit nehezebb megérteni, mert részben ellentétes a korlátozott testivel, részben hasonló hozzá. Anyagi természetünk ugyanis nem közvetlenül kapcsolódik az anyagtalanhoz, hanem egy dinamikus és személyes szellemi közvetítőn keresztül. Érzelmi, értelmi, akarati tevékenységünk pontosan nyomon is követhető, ahogyan testi tünetekben (pszichoszomatikusan) tükröződik. A pszichológiát nálunk tévesen lélektannak fordították, de tiszta, kreatív lelki hatásokról főleg művészeknek, gondolkodó és költőzseniknek van közvetlen tapasztalatuk. Szellemi (pszichofizikai) erejük kimerültével letargikus állapotba kerülnek, ami alkotói válságot, sőt kiégettséget jelenthet, de rögtön megérzik, ha valami új megihleti őket. Váratlan fölismerésekre juthatnak, bár a gátlás is lehet éppen lelki eredetű. A lélekre hangolódás a teljes spirituális szabadságig és egyben paradox meghatározottságig fokozható, mert van hová igazodni és van honnan meríteni: az isteni teljességből és tökéletességből.

Belső fejlődése során változatlan énünk megérezheti a lélek tágulását és emelkedését, amint vele együtt lép túl minden szellemi korlát(oltság)on, ellentéten és tévedésen. Ebből a transzcendenciából származik kreativitása, előzményekből sokszor le sem vezethető alkotói ihlete. Ugyanakkor, ezt fontos hangsúlyozni, maga a lélek önmagában, alacsonyabb racionális, szellemi szintről csak megsejthető, de meg nem határozható. Éppen olyan rejtélyesen hat, mint isteni eredete. A teremtésmítosz szerint Isten saját Lelkét lehelte a porból készült emberi testbe. A mi lelkünk ezért ugyanúgy rejtőzik, és magától jelenik meg (nem idézhető föl/meg szándékunk szerint), tehát csak részben fölismerhető misztérium, ami erős érv istenképiségünk mellett. Általa leszünk teljesebbé, de korlátolt értelmünk (ψ) nem rendelkezhet vele, mert magasabb rendű nála. Jobb lenne, ha mi lennénk, ha éntudatunk lenne az övé, és az ő korlátozhatatlansága rendelkezne velünk. Lelkiségünk határozza meg közös emberi lényegünket, szellemiségünket, szavakkal mégis körülírhatatlan, kimeríthetetlen és elveszíthetetlen. Minden emberben ezt az istenképiséget kell keresnünk és tisztelnünk, amely a korlátlan isteninek a részben korlátolt és éppen ezért sajátos, egyéni vetülete. Mivel a bennünk rejlő pneumatikus őskép örök és változatlan, közvetlenül nem nyilvánul meg, ami viszont megnyilvánul, az a pszichikus hasonlóság. Ez még a változások része, így megközelítheti az ősképet, de távolodhat is tőle, vagyis tökéletesedhet és elsorvadhat. Ha elérné a hasonlóság az ősképet, megszűnne, beleolvadna a közvetlenül meg nem nyilvánuló isteni akaratba. Ősképünk ugyanis csak lenyomata, másolata az Eredetinek.

A változatlan istenképiséggel szemben a hasonlóság dinamikus, tehát személyes szellemi erőfeszítést vagy lanyhulást jelent. Ezzel alakíthatjuk önmagunkat belső fejlődésünk folyamatában. Természetesen igazi átminősülésekről csak magasabb vezetés mellett, isteni-emberi együttműködés (szynergia) keretében lehet szó, amikor a tökéletes/ideális megszokott, gyakor(lat)i tapasztalattá válik. A belső tökéletesedés célja az emberi szabadság és az isteni segítség (kegyelem) szintézise, olyan harmonizálása, amelyben már a lélek dominál, magába fogadja a szellemet és védő, vonzó aurájába zárja a testet. Csalhatatlan külső jele ennek a megvilágosodás, amely testileg egy belső fényforrásból sugárzik kifelé. Így a megvilágosultak kivételesen átléphetik „árnyékukat”. A kettősségektől, kétségektől, anyagi kényszerektől megszabadult kevesek így érhetik el igazi méltóságukat és integritásukat. De ellenkező irányba is vezet út, amelyen nagy tömegek tolonganak. A hasonlóság csökkenésével ugyanis a lelkiismeret elnémul, a lélek fénye elsötétül, mert hiábavalóságok, hamisságok takarják el. A széteső tudatnak végül a fizikai kerete is elpusztul. A hasonlóság két iránya így mint élet és halál különbözik egymástól.

P. GÁBOR MÓZES

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.