egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/1. számában

Csikós Csaba kollégám, barátom, szerzőnk 2007. február 1-jén meghalt. Mert vallásos volt, a hatvanas évek közepén nem lehetett filozófus, vegyészmérnöknek kellett lennie, hogy diplomás, majd pedig értelmiségi lehessen. Ezt is elvégezte, kitűnően, ám a mennyiségre összpontosító szocialista vegyipar áldozata lett: egy üzemi baleset következményeit élete végéig cipelte. Nyíri Tamásnál végzett teológiát, majd – jobb híján – a Veszprémi Egyetem pedagógiai tanszékére került, ahol logikát, filozófiai antropológiát és egyebeket tanított; továbbá a speciális kurzusa keretében tanítványai százaival Hermen Hesse Üveggyöngyjátékával játszott. Közben Bachot játszott orgonán, majd immár félig süketen hallgatta őt, valamint mennyei ihletőjét belülről. Mindennel és mindenkivel megbékélve lépett át a mennyei játék- és hangversenyterembe. (Kamarás István)

 

 

JÉZUS KRISZTUS, A MEGFESZÍTETT           

A Krisztus utáni 50. esztendőben, amikor az éveket még az Urbs, az Örök Város, Róma alapításától számították, egy vézna, horgas orrú, jelentéktelen külsejű férfiú állt meg a hatalmas metropolisz, Korinthosz kapujában. A tudós zsidó rabbi, Saul, ekkor már Pál, a nemzetek lánglelkű apostola, őszinte megrendüléssel szemlélte az utcákon hömpölygő emberáradatot, s a feslettségéről ekkor már közmondásszerűen híres és hírhedt várost, amely nagyságát és hírnevét tekintve az Impérium legjelentősebb városai közé tartozott. Ez volt Achaia provincia székvárosa, melynek élén – szenátusi tartomány lévén – proconsul állt, és az isztmoszi tengerszoros partjain két, keletre és nyugatra nyíló kikötőjével (Kenchrea és Lechéum) rendelkezett. De rossz hírét az Akrokorinthoszon tündöklő Aphrodité pandémosz (=Vénusz) templomnak köszönhette, ahol mintegy ezer kultikus prostituált (hierodúlé) látta el az istennő „szolgálatát”, s ezzel mintegy keresztmetszetét alkotta a hatalmas Római Birodalomnak. Rabszolgák és szabadok, arisztokraták és nyomorúságos kisemberek, kereskedők, nagyhangú kapitányok és matrózok, hetérák és vándorfilozófusok népesítették be a széles utcákat; voltak köztük rómaiak és görögök, a mindenütt jelenlévő zsidók, valamint a tarkaruhás keleti népek képviselői, s mindnyájukat – akárcsak napjaink embereit – a kettősarcú istenség, a pénz és a gyönyör vágya hajszolt.

Érthető volt tehát Pál apostol szorongása, megviselte az athéni kudarc, a magukat oly bölcsnek képzelő gőgös „filozófusok” részéről elszenvedett visszautasítás és vereség, s most szembetalálta magát ezzel a heterogén népsokasággal, amelyhez a Lélek indíttatása által küldetése szólt. S ekkor szinte villanásszerűen ráérzett az egyetlen lehetséges krisztusi megoldásra, amelynek segítségével ezekből a lelki nyomorban tengődő, szellemi éhségtől és szomjúságtól szenvedő, valami nemesebbet áhítozó emberekből kialakulhat majd az az egyházközösség, mely évek múltán, olykor talán túlzó entuziazmusban valamennyi ősgyülekezetet felülmúlva az Apostol egyik büszkesége lesz. S így ír erről néhány évvel később Efezusból: „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában elfogódva s nagy izgalommal mentem hozzátok” (1Kor 1,2-3). Ennek oka pedig a páli evangélium sűrűsödési pontja: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük: aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság. De a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1,23-24).

 

Krisztus keresztje

Krisztus keresztje a világtörténelem leggrandiózusabb paradoxonja, kérdő és egyben felkiáltójel a két világkorszak, a két szövetség demarkációs vonalán, az üdvtörténet magaslati pontján. Egyfelől ugyanis botrány és oktalanság, másfelől keresztény hitünk igazi mélyrétege, misztérium, mely titoknak mélysége Istenben van elrejtve.

Krisztus keresztje a zsidóknak botrány, hiszen „átkozott az, aki a fán függ” (Deut 21,22). S vajon szerezhet-e megváltást az ortodox zsidónak egy holttest, amelynek érintése tisztátalanná tesz, s mely tisztátalanságtól csak hosszadalmas várakozás és rituálé által lehet megszabadulni. A pogányoknak pedig oktalanság a Kereszt, hiszen gondolkodásukba nem fért bele a szenvedő és a rabszolgáknak kijáró, szégyenteljes módon kivégzett Isten képe. Igaz ugyan, hogy az ókori orientális és misztériumvallások tudtak a meghaló és feltámadó istenekről, akiknek halálában és feltámadásában osztozhattak a beavatottak, de míg ezekben misztikus egyesülésről vagy részesedésről volt szó, amely kiemelte résztvevőit a materiális világból egy földöntúli szférába, a kereszt szükségképpen esztelenséggé vált. S ezt kiküszöbölendő jöttek létre a különféle eretnekségek, amelyek a megfeszített Krisztust mint Isten oktalanságát emberi okoskodással próbálták megkerülni. Így pl. Kerinthosz, akinek vélekedése szerint egy mennyei eon (a Salvator) Jézus megkeresztelkedésekor egyesült a pusztán ember názáreti áccsal, majd halálakor újra elhagyta, s visszatért az öröklét, a pléróma dimenziójába. De hasonló a dokéták nézete, mely szerint Jézusnak csupán látszat-(fény) teste volt, s mint ilyen, nem is szenvedhetett kínhalált. Az efféle és hasonló meggondolásokból bontakozott ki azután a gnosztikus eretnekségek tarkabarka világa, mely az isteni oktalanságot fölcserélte az emberi bölcselkedésből fakadó mélyebb ismerettel, a gnózissal.

Sajnos azonban mi, mai keresztények is hasonló hibába esünk. Szeretjük a nyakláncon függő arany-kereszteket, sőt a templomi, otthoni feszületeinket is bearanyozzuk, fényárba vonjuk, hogy elkendőzzük azt az iszonyatos szenvedést és borzalmat, amelyet az értünk megfeszített Jézus Krisztus elszenvedett. Akik olvasták R. W. Hynek professzor könyvét, (Krisztus kínhála a modern orvosi tudomány világánál) vagy a napjainkban megjelent terjedelmes, és ugyancsak tudományos igénnyel megírt közleményeket a torinói lepelről (pl. Víz László, A torinói halotti lepel, Budapest, 1998; W. Bulst SJ, A torinói lepel és a mai tudomány, Budapest, 1987) – ma már a lepel vizsgálatára külön tudományág épült (szindonológia) –, azok e művek alapján valamiféle fogalmat alkothatnak Jézus szenvedéséről. Jól kivehetők az ütlegek nyomai, a szörnyű korbácsolás vérözöne, a fejet sapkaszerűen beborító töviskoszorú már eleve olyan megpróbáltatást és vérveszteséget okozott, hogy a hóhérok joggal féltek attól, hogy áldozatuk már a keresztúton belehal sérüléseibe, és így lemaradnak arról a gyönyörűségről, amelyet a zsidók királyának kereszthalála jelent. A keresztre feszítést anatómiai precizitással hajtották végre, a csuklók és a lábak átszegezése, a test végsőkig való kinyújtása, mely a halált siettette; talán ez volt az emberalatti emberek, az elembertelenedett hóhérok egyetlen „irgalmas” cselekedete, de valójában a végső, szinte emberfeletti kínszenvedések csúcspontja is. S ehhez még hozzájárultak a lelki gyötrelmek, a teljes elvetettség népe részéről, a tanítványok megfutamodása, az Isten Országának hirdetése fölött érzett fiaskó, s végül az Istentől való elhagyatottság átélése.[1] Joggal kiált fel a kereszt teológiájának apostola: „Nagy volt a ti váltságdíjatok!” (1Kor 6,20)

 

A megváltás módja

Ha a megváltásnak lett volna más módja, Jézus nyilván azt választotta volna, és nem a keresztet. De vajon volt-e, lett volna-e más lehetőség?

Az egyházatyák korában erre számtalan válaszkísérletet dolgoztak ki. Ezek közös argumentációja valahogy így interpretálható: az ősbűn a végtelen Isten méltóságának olyan súlyos megsértése volt, mely Isten abszolút transzcendenciájából kifolyólag végtelen elégtételt követelt. S amit az Ószövetségben a föláldozott állatok sokaságának vére képtelen volt elérni, azt megvalósította Isten önkéntes szeretet-adománya, a teljes önátadás, Jézus Krisztus halálos, önfeláldozó világszeretete.

Pál apostol frazeológiája is erre alludál, jóllehet ő az ember oldaláról közelít. Sajnos számos kitétele félreérthető, félre is értelmezték az idők folyamán. Centrális gondolata a Krisztus halála által elnyert kiengesztelődés, a megbékélés, mely Isten szeretetből fakadó adománya volt már akkor, midőn az ember még ellenséges érzülettel viseltetett iránta. De a túláradó kegyelem megmentett minket, midőn Krisztus a terhünkre szóló adóslevelet eltörölte, és a keresztre szegezve megsemmisítette (Kol 2,14).

Az autentikus magyarázat napjaink dinamikus világszemléletének fényében valahogy így aposztrofálható: az ember bűnei által – és ebbe nemcsak az ősbűn, hanem a világ bűne, és így a mi személyes bűneink is bele tartoznak – képtelenné vált Isten kegyelmi adományainak befogadására. S akárcsak egy sáros úton haladó autó szélvédője, elfedte előle a helyes irányt, s ezt az ember történelmét jelképező autó belső teréből már nem lehetett eltávolítani. Isten arca elhomályosult, Isten üzenete már nem hatott el hozzá. Gottesfinsternis (istensötétség) – mondja találóan M. Buber. S ekkor lendül energiatelített impulzusba a végtelen szeretet kettősarcú megnyilvánulása:

– „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16)

– „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,14)

– „Isten szeretete pedig abban nyilvánult meg, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.” (Róm 5, 9)

Tehát belátható, hogy csakugyan nem volt más lehetőség. S mindez kizárólag az emberért, az öröktől fogva akart, és a mindenkor különös dialógust kezdeményező aurába vont emberért történt, attól az órától kezdve, mikor Isten e hasonlatosságára az embert, a széles e világon egyetlen eszes teremtényt végtelen szeretetében a kiváltságok valóságos özönével, a kegyelmi adományok tengerével árasztotta el. Ezért olyan rendkívüli lény az ember, s ezt a különállóságát nem valamely maga-maga által kiharcolt pozíciójának, hanem kizárólag Isten „bárá” szavának köszönheti.[2]

Csakhogy az ember az isteni kegyelem bőséges áradásában adományozott szabad akaratával hatalmat kapott arra is, hogy szemben az állatvilág kódolt viselkedésmintáival állandó döntési szituációban él: lehetősége van arra, hogy Isten rendelése szerint a rend nyugalmában éljen, de arra is, hogy földúlva a Teremtő szándékolta rendet, a külső sötétségbe, a kaotikus rendetlenségbe zuhanjon. S ez a rendetlenség a bűn. Az ember ugyanis nem élt rendkívüli kiváltságaival, hanem tragikus módon – kezdettől fogva – visszaélt velük.

S mi lett ennek a következménye? Saját fejére idézte az erkölcsi rosszat, majd a fizikai rosszat, saját létét megrontva bukásba sodorta a kozmikus rendet, s végső tragédiája az volt, hogy jól is érezte magát ebben a rendetlenségben, az Isten nélküli állapotban. Aztán felsejlett a nihil árnya, az emberi nyomorúság kilátástalansága, mely a kikerülhetetlen halál sötét végállomásának látomásában örvénylett lefelé, eluralkodott rajta a magárahagyatottság érzése, mely a feneketlen mélységből Isten után kiáltott. S ekkor Isten, Jézus Krisztusban, a teljes önkiüresítés állapotában emberré koncentrálta önmagát, magára vállalta – minden méltóságteljes vonása mellett – az ember nyomorúságát, kiszolgáltatottságát, magányát, végül mindezek betetőződéseként annak halálát is. Velünk eggyé vált, mindenben hasonlatossá lett hozzánk – a bűnt kivéve (jóllehet az ember mint Isten teremtménye eredendően nem volt bűnös!) –, hiszen így lehetett csak életáldozata engedelmességből vállat engesztelő áldozati adománnyá. Valamennyien az ő sebei által gyógyultunk meg, s csak reá tekintve tudjuk elviselni ember voltunk valamennyi fájdalmát, fizikális és pszichés traumáját, belátván, hogy mindezeket ő is – ártatlanul, értünk érzett szeretetétől indíttatva – elszenvedte, tehát ismeri emberlétünk vergődését, fiaskóit, s a véggel farkasszemet néző bátorságát, sőt, az Istentől való elhagyatottság rettenetes sejtelmét is. S mindezt vállalta azért az emberért, aki erre az ingyenes kegyelmi adományra teljesen méltatlannak bizonyult. Tehát valóban nem volt más lehetőség, s előttünk sincs más releváns lehetőség, mint a naponkénti kereszthordozás, Krisztus követése. S a jutalom? A felüdülés, a megenyhülés Jézus igájában, mely édes és könnyű, s a majdani elszenderedés reményteljes ígérete az ő karjaiban.

 

Krisztus áldozatának értéke

Pál apostol erőteljesen kidomborítja Jézus Krisztus áldozatának önkéntességét és engedelmességből vállalt értékét. A Filippi levél Krisztus-himnuszában (Fil 2,6-11) ezt a sajátos, feltehetően páli betoldások érzékeltetik: „Istennel való egyenlőségét nem úgy tekintette, mint zsákmányt… hanem kiüresítette önmagát… engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Pál mint mélyenszántó gondolkodású teológus nem önkényesen toldja meg a szöveget. A „megfeszített” görög kifejezése (=esztaurómenosz) kettős értelmezéssel ajándékoz meg bennünket; egyrészt kifejezi Jézus Krisztus áldozatának egyszeri és végleges (perfectum), másrészt önként vállalt (medio-passivum) értékét.

A Golgotán felmagasodó Kereszt nemcsak az Ó- és Újszövetség drámai választóvonala, hanem újabb fényszóró-lobbantás, mely immár újólag és teljesen fényözönbe vonja a teremtett mindenséget, és felkínálja az embernek a könnyelműen eljátszott lehetőséget, az istenfiúságot. S ez már nem a mennydörgésből kicsendülő, természetfeletti Jahve büntető vagy mindig szüntelenül megbocsátó hangja, hanem a szerető Atyáé, aki hazavárja olykor tékozló fiait is az örök hajlékba.

Jézus Krisztus keresztjében megoldódott az örök, megfejthetetlennek tűnő ószövetségi paradoxon, mely kettős képet hordozott a Messiás királyról, s ezek a képzetek összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Sajnos az Isten kegyelméből trónra lépő, és Izrael minden ellenségét elsöprő, dicsőséges Szabadító képét a zsidó közgondolkodás annyira abszolutizálta, hogy aligha volt képes a választott nép egy egyszerű, az am-haarecből tanítványokat maga köré gyűjtő rabbiban felismerni az Isten által küldött Megváltót. Túlhangsúlyozódott a dicsőséges Emberfia (Dániel) és a Messiás uralmát átvevő, intronizációról éneklő zsoltárok hangulata, míg feldolgozhatatlannak tűnt a deutero-izajási prófécia, az Úr szenvedő szolgájáról szóló Ebed Jahve jövendölés. Ezt a feloldhatatlannak tűnő enigmát Jézus kereszthalála és dicsőséges feltámadása nemcsak eggyé ötvözte, hanem a legteljesebb mértékben beteljesítette. Sajnos kereszténységünk jobbára nagypénteki kereszténység, túlhangsúlyozzuk a szenvedést, miközben lassan, észrevétlenül elsikkad a feltámadás. „Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,4).

Jézus Krisztus szenvedése napjainkban, evilági zarándoklatunkban is biztatás, de egyben követendő példa, mert keresztjének vállalása – ha nem is mindig könnyű – a mi személyes keresztútunkra mégis csak fényt sugároz. Szegénység, nyomorúság, magány, szenvedés, szomatikus és lelki traumák, az Istentől való elhagyatottság átélése, és a közelítő halál megízlelése, a fizikai és lelki tragédiák olyan mélységét tárja fel, melyekből önerőnkből nem szabadulhatunk fel; de amelyekből meríthetünk is. Mert ha Jézus Krisztus testvérünkké lett, nagyon is átérzi életünk mélypontjait. Vagyis Gondviselő szemek óvják utunkat, még akkor is, ha olykor lebukunk a porba. S nemcsak háromszor, mint az Üdvözítő. S ezért lesz szenvedésünk is érték, hiszen ezzel kiegészítjük azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak a javára (Kol 1,24).

Bár Krisztus áldozata kizárólagos volt, mégis nap mint nap megismétlődik, hogy felidézzük, mi több, jelen legyünk, amikor megtörténik. Hogy igéjéből szüntelenül erőt merítsünk. Hiszen ő hagyta ránk, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Tehát itt van a kellő idő, ma van az üdvösség napja. „Mert Jézus Krisztus tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz” (Zsid  13,8).

Budapest,1988.

Csikós Csaba

[1] A szenvedéstörténet hiteles képi megfogalmazása Mel Gibson „Passió” című filmje, mely kissé tán naturalisztikusan, de hitelesen mutatja be azt a gyötrelmet, amelyet a Megváltó értünk elszenvedett (a szerző 2006-os betoldása).

[2] A héber szövegben a „bárá” kifejezés mindenkor Isten különös beavatkozására, alkotó tevékenységére, azaz – par excellence – „teremtés”-re utal. Az ember teremtésének elbeszélésében háromszor csendül fel a „bárá” szó.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.