egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2007/1. számában

Írásomat szeretném egy rövid, ám szemléletes hasonlattal kezdeni. Képzeljünk el két futót, akik teljes erővel futni kezdenek egy ösvényen. Sokáig egymás mellett haladnak, míg hirtelen az egyik megáll, mert egy szakadékot vett észre maga előtt, ám a másik a küzdelem hevében nem veszi észre, és belerohanva eltűnik a mélységben. Ki a felelős? A szerencsétlenül járt futó, mert nem vette észre a szakadékot? A versenytársa, mert nem figyelmeztette? (Lehet, hogy ő is csak az utolsó pillanatban vette észre.) Az ösvény, mert egy szakadékon át vezetett? Vagy maga a verseny? Egy verseny esetén ez viszonylag könnyen eldönthető: a szervezők. De mi a helyzet, ha magával a történelemmel van dolgunk? Vagy a történelem interpretációjával, mely maga is része a történelemnek?

Daniélou könyve engem a szakadékban eltűnt versenyzőre emlékeztet. A mű három tematikus részre osztható: az elsőben a történelem problematikáját fogalmazza meg a francia újhullám korában; a másodikban Órigenész angyaltanára alapozva megkísérli kidolgozni a kereszténység történelem-eszméjét; a harmadikban pedig az ehhez szükséges etikai dimenziót vázolja fel.

Az első tematikus egység igen mélyen érinti a XX. századi európai történelmet, a második valójában a protestáns liberális teológia katolizálása (Bultmann és Cullmann katolikus fordítása) – ennyiben már kevésbé eredeti –, a harmadik pedig egyenesen a vasárnapi iskolák jámbor erkölcsteológiáját idézi a következő konklúzióval: „A személyes üdvösségben való reménykedés kötelességünk” (384). Ezzel zuhan a szakadékba Daniélou és szinte Sartre-i mélységekbe kerül.

A könyv második tematikus egységében a szerző maga nevezi meg versenytársát, Albert Camus-t, akinek szándékoltan vagy kevésbé tudatosan, de pusztán egy bekezdést szentel: „Fel kell ismernünk, hogy a szerencsétlenségek önkényesek, hogy eloszlásukban semmi ésszerű nincsen. El kell fogadnunk, hogy a világ abszurd, s hogy a lázadás az egyetlen viselkedés, ami megfelel neki. Be kell látnunk mindezt, ha a világot az emberek igazsága alapján kell megítélnünk” (185). És Daniélou számára Camus igazsága az emberek igazsága. Ebben az értelemben Camus a hitetlenek prófétája, az ateista eszkatológia meghirdetője. De valljuk be, Daniélou Camus ízléses ellenfelei közé tartozik, ellentétben Sartre-ral, aki Camus temetésén nem kevés cinizmussal jegyezte meg, hogy halála (autóbaleset) ugyanolyan abszurd volt, mint gondolkodása és egzisztencializmusa. De be kell látnunk, hogy Camus nem tartozott a francia marxista újhullám köreiben közkedvelt figurák közé, különösen, hogy a Lázadó emberben (L’Homme révolté; magyarul: A lázadó ember, Nagyvilág Kiadó, Budapest, 1999) a marxista történelemszemléletet is az abszurditás történetébe helyezte.

Daniélou toxikusnak látja a marxizmust a keresztény történelem eszméjére nézve, azonban sajnos foglya marad egy jámbor, de mégis jellegzetes változatának: „Egy proletárforradalom elérhetné, hogy a termelés gyümölcseit másként osszák el, ám magának a termelésnek a feltételeit nem tudná megváltoztatni” (111); aztán ezzel folytatja: „Figyelemre méltó, hogy a kettős irányultság a megtestesülés idejével kapcsolatban az egyházatyáknál is megjelenik. Néhányan azzal próbálkoznak, hogy meghatározzák az idők végezetének azon feltételeit, amelyek Krisztus eljövetelét vonják maguk után” (225). A megállapítás marxista hangvételén az sem változtat, hogy az egész elképzelés a tipológia kontextusába, azaz minden az üdvtörténeti beteljesedés perspektívájába kerül azon Egyházon keresztül, melyre az Oltáriszentség bízatott.

Camus oldaláról szemlélve feltehetjük a kérdést, hogy miért lenne akár erkölcsi, akár egzisztenciális kötelességünk a személyes üdvösségünkben reménykedni? Nem szükségszerű. Ez csak Daniélou válasza. Camus válasza a Félreértés (Le malentendu, magyarul: Caligula, Fiksz Kiadó, Budapest, 1997) című színművében van. A történet röviden: egy magányos férfi megérkezik egy elhagyott szállodába, ahol a tulajdonosnők (anya és lánya) megölik a vendégeket, és kirabolják őket. A férfi is áldozatul esik, akinek felesége a keresésére indul. A tulajdonosnők tőle tudják meg, hogy a férfi valójában az idősebb nőnek a fia, a fiatalabb nőnek pedig a bátyja volt, akit régóta halottnak hittek. Ha meggondoljuk, ez az Oidipusz mítosz kifordítottja, abszurdja. Nem Oidipusz öli meg az apját és csábítja el az anyját, hanem az anya öli meg Oidipuszt, és a testvére csábítja el őt. A félreértés, tehát voltaképpen nem félreértés, hanem az a sorsdöntő lépés, amelyek sorozatának  Daniélou a történelmet tekinti. A félreértés tehát Camus olvasatában a személyes üdvözülés megtörténni hagyása (passieren lassen) Isten nélkül, pontosabban attól függetlenül, hogy Isten létezik-e vagy sem. Akár létezik, akár nem, az abszurditásban a személyes üdvösség történik meg. A férfi pontosan tudja, hogy az életére törnek, ismeri gyilkosai kilétét, de nem menekül el; sőt, ő maga keresi fel őket. Halála valójában passzív öngyilkosság, saját meggyilkolásának a feltételeit teremti meg. Camus félreértett Oidipusza a megfáradt, és a halálban megnyugvást kereső Szüsziphosz. Camus félreértett férfija az ateizmus második mártírja, Szókratész után. Ezért ízléstelen Sartre megjegyzése Camus sírjánál.

Jannak, a Félreértés Oidipuszának utolsó mondata így hangzik: „Mindent olyan távolinak érzek magamtól, olyan elérhetetlennek” ( II. felv., 7. jel.). Ezzel Camus megáll a marxizmus szakadékának szélén. Miért zuhan bele Daniélou? Könyvének második részéből kiderül, mert elhomályosítja látását az Oltáriszentség folyamatos apológiája a protestáns Úrvacsorával szemben. Ezért megrendítő a zuhanása: nem ostobaságból, hanem egyházhűségből ered. Kívánom az olvasónak is ezen megrendülés átélését.

Hit és tudomány 2, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.

Fellner Zoltán Ákos

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.