egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent az Egyházfórum 2019/1. számában

 

Lényegre törőn és invenciózusan elemezte nemrégiben Deák Dániel a véleményeltérés lehetőségét és szerepét a katolikus Egyház belső viszonyrendszerének perspektívájában az Egyházfórum lapjain.[1] A szerző mondanivalójának kulcsszavai: lelkiismereti szabadság, igazságkeresés és engedelmesség. A bibliai szövegek elég gazdagok ahhoz, hogy – szövegkörnyezetben – találkozzunk bennük mindhárom fogalomra utaló példával, mégsem állíthatnánk teljes meggyőződéssel, hogy ezeken fordult volna meg Jézus tanítása, vagy hogy az induló kereszténység legégetőbb kérdéseiről lenne szó. Különösen igaz ez az általunk most középpontba állított engedelmességre.

 

 

AZ EVANGÉLIUMI ENGEDELMESSÉG

Tekintettel arra, hogy az engedelmességnek kivétel nélkül minden egyházban rendkívüli egyháztörténeti és aktuális egyházi jelentősége van, elgondolkoztató, hogy az evangéliumok mit (nem) tudnak róla. A szinoptikus evangélisták, a Jézus-korabeli természetismeretnek megfelelően, a természetfeletti és a gonosz lelkek feletti hatalomra vonatkoztatva használják. Ezek a lelkek minden esetben Jézus hatalmának engedelmeskednek, bár előfordul, hogy a tőle kapott hatalommal a tanítványok is engedelmességre tudják bírni őket. Ezenkívül a szövegekben csak nagyon ritkán találkozunk az engedelmesség szóval. Szerepel Lukács tömör „gyermekségtörténetében”, a nemzedékek közti kapcsolat egyik kulcsszavaként. Miközben Jézus alaposan felfordította a jeruzsálemi templom megszokott ünnepi ügymenetét, amikor tizenkét évesen bölcsekhez méltó módon tanított a legkiválóbb írásmagyarázók körében, szüleire is alaposan ráijesztett eltűnésével. A dramaturgiai szempontokat mindig szem előtt tartó Lukács evangélista gondosan rögzíti a szülők aggodalmát, majd azzal érzékelteti „fiuk” „megértését”, hogy Jézus – amint ez egy átlagos családban szokás – visszatér Máriával és Józseffel Názáretbe, és engedelmeskedik nekik. Ám a hozzáfűzött megjegyzések szerint itt épp az engedelmesség az, amit meg kell magyarázni. Jézus, aki korábban már megmutatta a vallási hatalomként is értelmezhető jártasságát a teológusok társaságában, és pár fejezet múlva ismételten igazolja majd az elemek és az animális világ fölötti uralmát, valamint bemutatkozásának legfőbb jeleként a hétköznapi tapasztalat számára értelmezhetetlen mértékben terjeszti ki a hatalom (exouszia) jelentését, most a szokások szerint egy ideig még visszailleszkedik a társadalmi rendbe. Ezt a rendet a szülő-gyermek viszonyban az evangélista a gyerek részéről történetesen az engedelmesség szóval fejezi ki. Ám hogy szülei maguk is kétkedve figyelik, „mi lesz ebből”, nyilvánvalóan tükröződik a családi várakozásban azzal, hogy „Édesanyja megőrizte szívében a tőle hallottakat”, és abban a gyermekkel együtt, plasztikusan növekedő történelmi feszültségben is, amelyet Lukács így ír le: „Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben” (2,51). Az evangélium szavainak tanúsága szerint itt nemcsak magáról az engedelmességről – nem sajátosan Jézushoz fűződő értelemben – nincs szó, hanem azzal szembesülünk, hogy az Üdvözítő a hétköznapiságában jól ismert engedelmesség gyakorlását követően mutatja majd meg sajátos útját.

Az evangéliumokban másutt sem találkozunk olyan megjegyzéssel, amely az engedelmességet a Jézus-követés kiváltképpeni vagy akár csak teljesítendő feltételéül szabná. Figyelemmel kell lennünk azoknak a szövegrészeknek a megszokottól eltérő értelmezési lehetőségeire, amelyeket legtöbbször az engedelmesség szóra vonatkoztatva szoktunk lefordítani és ezzel együtt „megtisztítani” hatalmi sémáinknak nem, de a szerzői intenciónak annál inkább megfelelő jelentéstöbbletétől. Egyetlen példaként álljon itt az Újszövetségben hat alkalommal előforduló zugos, zugon (’iga’) szó, amelyet a zsidó bibliai szövegekben is ehhez hasonló jelentéssel találunk meg. A Mt 11,29-ben elhangzó felszólítás: „Vegyétek magatokra az én igámat…” az egyháztörténet során többször vált az üdvösség felé vezető út szükségszerűen vállalt és magasabb rendű erkölcsi belátással indokolt teherhordozásának feltételévé. A mondat azonban távolról sem a teher vagy a többletteher elvárását fejezi ki, hanem, a 11,28-ban olvasható bevezető szavak értelmében („Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek”) váratlan és életújító lehetőséget kínál mindazoknak, akiknek életét aktuális feladatok terhelik. A szövegkörnyezetnek megfelelően e feladatok mindenekelőtt azok az igazság keresésével kapcsolatos, többek között vallási jellegű feladatok, amelyek erejüket meghaladó mértékű terhet rónak az emberre. Jézus nem olyan igát akar hallgatóira rakni, amelyet vele együtt kell húzniuk az ő nemes és szent céljainak elérése érdekében, hanem a hallgatók saját útjukon hordozott terheinek megosztásában kínálja fel segítségét. Mintha más összefüggésben elhangzott szavainak igazságát demonstrálná: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért…” (Mk 2, 28). Szabadabb interpretációban ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a szent(ség), a Jézusban megjelenő valóságának megfelelő értelmezésben, nem emberi áldozatokkal táplálkozik, még kultikus meghatározás szerint sem.

Az engedelmesség ritka evangéliumi előfordulásának másik különös példája János evangéliumában olvasható, és ezzel el is érünk a szó újszövetségi értelmezésének lényegéhez. Jézusról és tevékenységéről szólva ezt mondja Keresztelő János a tanítványainak: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (3,36). Az ’engedelmességet’ kifejező apeitheó szó legközelebbi jelentése szerint itt azokról van szó, akik a maguk részéről visszautasítják, hogy őket Jézus meggyőzte volna. A hitnek vagy az igazságnak való engedelmesség visszautasítása ebben az értelemben hitetlenség, és ez pontosabban meg is felel a jánosi mondat párhuzamosan ellentétes szerkesztésének. Az engedetlenek hitetlenek, mert elzárkóznak attól, hogy a Jézustól vagy a róla hallott igazságnak megfelelően változzék az életük. E ponton a kifejezés nagyon közel kerül az engedelmesség fogalmára gyakrabban használt hupakoé jelentéséhez. Ebben a hallani, meghallani szótő szerepel, amely a magyarban a ’hallgatni, benne bízva valaki szavainak megfelelően cselekedni’ körülírással adható vissza mind a földi szavakkal, mind Jézus szavaival kapcsolatban. Ezzel át is léptünk az Újszövetség evangéliumokon kívül eső területeire, ahol teológiai értelmezésüket tekintve ugyanez a jelentés kerül előtérbe. Vizsgáljuk meg Pál apostol gondolatmenetét a Rm 6-ban! A bűn és kegyelem kapcsolatából kiindulva az apostol viszonylag részletesen ismerteti az engedelmesség logikáját, hangsúlyozva a folytonosságot, amely annak indítóoka, létrejötte, megvalósulása és célja tekintetében fennáll. Érvelésének logikai felépítése kényszerítő erejű. Tartalmilag, retorikailag, teológiailag, kapcsolatilag, lelkileg vagy didaktikusan azonban nem erőltet olvasóira semmit, tiszteletben tartja szabadságukat. Az engedelmesség természetére vonatkozó végső következtetése sem tükröz semmilyen, ember- vagy intézményközi kapcsolatban értelmezhető alá- vagy fölérendeltségi viszonyt: „Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet” (6,22).

 

A MEGÉRTÉS KORLÁTAI

Az egység, fegyelem, engedelmesség szempontjait vizsgálva az Újszövetség szövegeiben már több eltérő réteget találunk. A Jézus közelében, hallgatói körben lezajló folyamatokat alapvetően a meg nem értés és ennek nyomán szükségszerűen kialakuló egyet nem értés jellemzi. Jézus és tanítványainak kapcsolatában visszatérő elem a félreértés. Még azt a pedagógiai szempontot sem erőltethetjük rá – saját vigasztalásunkra – evangéliumi értelmezéseinkre, hogy a tanítványok a Mesterrel töltött idő során egyre jobban értették volna őt közvetlenül és személyesen, vagy előrébb léptek, mélyebbre hatoltak volna a szavai által leírt világ megértésében. Elég, ha Zebedeus feleségének fiaival együtt előadott kérésére gondolunk, ha a tanítványok utolsó vacsorán tanúsított csodálkozó értetlenségét nézzük, vagy a Getsemáné kertben történt eseményeket idézzük emlékezetünkbe, mely a tanítványok végső lelki eltávolodását mutatja be Mesterüktől. Mindez csak néhány példa, mely az utolsó felvonások bevezetéseként szerepel. A Zebedeus család többiek előtt sem titkolt, közösséget megosztó protekciókérését Máté a megjövendölt jeruzsálemi eseményekhez kapcsolódóan illeszti be evangéliumába (Mt 20,20–28). A meg nem értés feltűnő jelenléte miatt előbb gyanakodhatunk, majd a történetek láncolatában ennek végső üzenetét keresve megerősödhetünk a felismerésben, hogy mindez nem csupán visszatérő szerkesztési elem az evangélium íróinak részéről, hanem az események értelmezésének konstitutív része. Jézus szavai nem érthetők meg a hétköznapi befogadás útján, tettei nem szólalnak meg maguktól. Mondanivalójának lényege nem sajátítható el a megszokott módszerekkel: tanulással, akarattal, szorgalommal, odafigyeléssel, jóindulattal vagy áldozatokkal. Jézus megértése a meg nem értésen át vezet keresztjéig. Jézus keresztje az emberek és az emberi kultúra jó és rossz szándékú, végzetes félreértéseinek szimbóluma. Mivel pedig pere és kivégzése hatalmi döntéseken át vezetett, mindenekelőtt az emberi együttélés hatalmi viszonyainak örökös természetét mutatja be. Az engedelmesség olyan egyházi értelmezése, amely nem felel meg a fogalom evangéliumi használatának, azért vezethet veszélyes félreértésekhez, mert a hatalom problémája az utópiákon kívül még soha, semmilyen formában nem oldódott meg a történelemben. A hatalom problémájára adott egyik legmarkánsabb, legradikálisabb és legfontosabb válasz Jézus élettörténetéből ismerhető meg. Jézus, aki a teljes hatalom birtokosaként élt, cselekedett és szólt, anélkül uralta a hatalmilag kiélezett élethelyzeteket, hogy ezzel párhuzamosan elfogadta volna a hatalommal járó megszokott előnyöket. Végül halálával, amelyhez a történelem legtöbbször dramatizált, hatalmi játszmákon át vezető úton jutott el, megmutatta a hatalom igazi természetét: a szeretet erejét. A földi viszonyok között élő Egyház – mint a jézusi életút tanulságainak örököse – saját belső történeteként is megéli a hatalommal szembeni végső emberi tehetetlenség és a jézusi útmutatás közötti feszültséget. Az Egyház emiatt nem lehet a végső béke földi megvalósulásának helye, és az engedelmesség mint hatalmi kapcsolat sem élhet benne idealisztikus állapotában, romlatlanul. Ám nem feledkezhet el arról, hogy küldetése ennek ellenére a békesség szolgálata és az ennek megfelelő gondolkodás és élet.

 

 

AZ EGYETÉRTÉS FORRÁSAI

Az Egyház rendjének és fegyelmének kialakulására vonatkozóan nagy jelentősége van Római Kelemen levelének. Az első század végén élt keresztény írónak, az első apostoli atyának Korinthoszba írt első leveléből megismerjük az ottani keresztény közösség életének nehézségeit. Mintha Pál apostol gyülekezetalapító munkájának visszatérő gondjai elevenednének meg néhány évvel az apostol halála után. A gyülekezet szakadását azonban a Kelemen-levél írója már nem tudja a Római vagy a Korintusi levél bátorításaihoz hasonló hangnem alkalmazásával megállítani. Jézus Atya iránti engedelmessége az üdvösség rendjébe illeszkedő földi szervezeti viszony alapjává válik az Egyház életében, a tanítványok és apostolok folyamatos félreértésének problematikáját pedig elfoglalja a küldés, küldetés, megbízás és rend szervező eleme. E sémát követve a gyülekezet rendje is sematikussá válik, legalábbis szerkezeti-szervezeti értelemben; erre Pál leveleinek olvasói rendszerint még nem voltak ilyen formális érvekkel ráutalva. Az Egyház egységének másik hangsúlya a bibliai időktől fogva a közös étkezés, az eukharisztia, az úrvacsora volt. A második századi apostoli atya, Ignatius, megőrizve a szervezeti egység jelentőségét, az eukharisztiát a második században elterjedt kifejezéssel pharmakon athanatosznak, a halál elleni orvosságnak nevezte. Felfogása szerint az úrvacsora minden alkalommal az örök életre vezető olyan különleges és egyediségében megismételhetetlen esemény, amelyhez elengedhetetlenül szükség van a keresztény közösség tagjainak tárgyi ismereteire (athanatosz gnószisz), de ez kizárólag Jézus (szentségi) jelenlétében éri el célját.

Jézus személye – inkább Ignatius, mint Kelemen értelmezéséhez hasonlóan – az evangéliumokban is, történetről történetre, nélkülözhetetlennek bizonyul szavainak és tetteinek megértéséhez. Az evangéliumi történetek felszabadító erejének egyik forrása éppen ez a szabadság. Ezekben a történetekben nem az a kérdés áll előtérben, hogy ki mit értett meg a Mester szavaiból. Amíg ő velük van, mindig van újabb lehetőség is a megértés korrekciójára. Ez a korai eukharisztikus értelmezésről a jézusi történetekre visszavetített szempont azonban csupán a szövegek elolvasását követő másodlagos értelmezésben válik hangsúlyossá. Olyankor, amikor már egységesedik a szerteágazó események üzenete, esetleg már a „szerkesztői szándék” is hozzávetőlegesen megfejthetővé válik. A szövegek folyamatos, „első”, „naiv” olvasása közben még ez a mindig újabb esély sem igazolódik vissza. Egyszerűen csak várjuk a következő lépést, és a félreértések felfedezése nem is játszik túl nagy szerepet, mert a tanítványi megértés vagy meg nem értés helyett Jézus kedvéért olvassuk tovább a kulturális formáiban tőlünk legtöbbször távol álló szöveget. (Kinek lennének ismerősek például a ma már csak finomított és koncentrált formában ismert konyhasó korabeli készletei, amelyek szennyezőanyag-tartalmuk miatt valóban ízüket veszíthették?) Olvasás közben reméljük, hogy mi, olvasók, mi magunk kerülhetünk közelebb az örök élet szavainak forrásához. Ha nem is azért, mert megértettük, amit olvasunk, hanem addig, amíg olvassuk és gondolatainkat átjárja az igazságközeliség semmi máshoz nem hasonlítható fuvallata (lelkülete). Miközben olvasunk, érezzük közel magunkat e forráshoz, ismereteink legmélyebb intellektuális szintjeit is beleértve. Éppen ebből az élő vágyból, nyitott érdeklődésből vagy az egzisztenciális keresés hiányának felismeréséből fakadhatott később az esemény kimerevítésének, a folyamat megállításának, a hatás prolongálásának, a szöveg fetisizálásának réme, amelyet a bibliai szöveg(nem)értés szintjén most az egyszerűség kedvéért nevezzünk bibliai fundamentalizmusnak. A neuropszichológia vagy az evolúciós lélektan foglalkozhatna egyszer ezzel a kérdéssel is.[2] Biztosan ki fog derülni, hogy van biokémiai, élettani alapja, máskülönben nem volna ilyen elterjedt kísértésünk a gyöngyöket a disznók elé szórni…, azaz a jelen lévő szentből faragott képet gyártani, a diszkrét követés személyes vallomásait háztetőkről hirdetni (értsd: személyes esemény helyett technikailag kezelhető intézményi formába önteni). Nem utolsósorban pedig a bennünket megszólító igaz Mester szavaiból statikus igegyűjteményt gyúrni. A jézusi szavakkal való találkozás műfaji előfeltétele Jézus (minden értelmet – így a jelenlét bátorsága elől statikus féligazságok mögé menekülő fundamentalista értelemkeresést is – meghaladó) jelenlétének elfogadása.

Mindezt azért érdemes emlékezetünkbe idézni olyankor, amikor a hatalom és a neki való engedelmesség kapcsolatában találkozunk az egyházi élettel, mert ezek a válaszok nem önmaguk lényegéből születnek, hanem logikailag, történelmileg és hermeneutikailag mélyen beágyazódnak a hívő ember Jézussal való kapcsolatának és az ezt övező közösségnek alapjába. Lehet útmutató jelentőségű az Egyházra úgy gondolni, mint amely a Szentlélek megvilágosító erejével felvértezve hitelesen magyarázza a Bibliát. De érdemes ilyenkor is gondosan megkülönböztetni az egyes elemeket: az aktív, korlátozottságoktól mentes értelmezőt (illuminator) és az értelmezés feladatát funkcionálisan ellátó értelmezőt (applicator). Megvilágosító ereje csak magának a Szentléleknek van, akinek jelenléte már az Egyház létrejötte előtt, sőt a világ kezdete óta irányítja, tereli és engedi a valóság elemeinek áramlását. A bibliai engedelmesség szó tartalmának megértését számos történelmi, kulturális és gazdasági szükségszerűség, kényszerűség vagy esetleges tényező befolyásolhatta az évszázadok során. Ám jelentését valamilyen rejtélyes oknál fogva hajlamosak vagyunk kimerevített, statikus, a hatalmi viszonyokat visszatükröző képeinkkel megtöltött, redukált mentális, praktikus és pragmatikus sémáknak engedelmeskedve meghatározni. Szent szövegeink újraolvasása felszabadító, gazdagító, ám kényelmetlen folyamat, de elkerülhetetlen is, ha egyéni és közösségi orientációs mintáinkat nem a saját képünkre alkotott vallási képzetek szerint kívánjuk létrehozni.

 

 

A MEGSZABADÍTOTT ENGEDELMESSÉG

Az engedelmességről szóló 20. századi teológiai irodalom egyik megkerülhetetlen eleme Dorothee Sölle Fantázia és engedelmesség [3] című könyve.

A szerző ebben idéz egy Schillertől származó versrészletet, amelyben így foglalja össze a több évszázados bölcsességet: „Mut zeiget auch Mameluk, Gehorsam ist des Christen Schmuck.”[4] Azután két életrajzi visszaemlékezésből is idéz az engedelmesség nagyszerűségéről, kulturális jótéteményeiről, pedagógiai hasznáról és a kereszténység számára pótolhatatlan értékeiről. Kiderül a szerzők neve: Rudolf Höss és Adolf Eichmann. Persze, nem teológusok. Sölle mintha szabadkozna is kissé az otromba példák miatt, bár az olvasóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy a példákat nem az író hozta létre. És noha erről a könyv nem szól, az olvasók tisztában lehetnek az erény- és kötelességetikák múlt századi általános krízisével is. A szerző szembeállítja az engedelmesség keresztény értelmezésének személyes és tárgyszerű változatát. Az elsőnek megfelelő szemlélet a világ adottságából, a teremtés rendjéből kiindulva önmaga feladatát ennek a rendnek a megőrzésében látja. Az ember engedelmessége a világ rendjének fenntartása iránti felelősségben mutatkozik meg. Ennek gyakorlásához hatalommal kell rendelkeznie, egyben e felelősségvállalásból ered tekintélye is, amelyet másokkal együtt elfogad és gyakorol a „kiskorúak” fölött. Sölle javaslata ezzel szemben az, hogy az ember Jézus szavaiban úgy ismerheti fel a világot, mint ami nem a maga adottságában őrzendő meg. A világról szóló elsődleges tapasztalatunk nem annak harmóniája, hanem szenvedései, nehézségei, kétértelműségei, a teremtés összetört volta. Az engedelmesség a világra vonatkozik annak tárgyszerűségében, vagyis az engedelmesség a változásra, evolúcióra nyitott világ átalakításának fantáziát igénylő, spontaneitásban megnyilvánuló formája. Sölle emlékeztet, hogy az engedelmesség kétféle értelmezése a nyelvi kifejezések szintjén is elválik Pál apostolnál. Az egyik a ’hallgatni rá’, ’követni’ igéből származik, a másik alapmintája a katonai illeszkedés, beállás a sorba (Gehorchen, Gehorsam). Sölle kérdése: képesek vagyunk-e a hitélet egyéni és közösségi formáit a ráhallgatást kifejező szó értelmében újragondolni? „Kell, hogy óvjon és figyelmeztessen bennünket a tradíció ballasztja. Ha ezt a fogalmat igazán jól sikerülne lefordítani, akkor a fordítás pontosan azt tartalmazná, amit a tradíció elvesz belőle: azaz a tárgyszerűséget és a fantáziát.”[5]

 

 

FELSZABADULÁS ENGEDELMESSÉGRE

Luther engedelmességének és engedetlenségének nagy irodalma van. Ez jól el is fér az egyháztörténet lapjain, önmagában még nincs teológiatörténeti jelentősége. A keresztény ember szabadságáról szóló írásának alapmondatából azonban jól megérthető a keresztény engedelmesség döntő értelmezése: a Jézus-hit szabadságából szervesen következő elköteleződés kapcsolati minősége. A keresztény ember szabad ura mindennek, ezért önkéntes szolgája mindenkinek.[6] Az intézményesült kereszténység szemszögéből természetesen lehet erre úgy tekinteni, mint ha a keresztény engedelmességnek ez a formája ég és föld között lebegne. Ám tisztában kell lennünk az emberi szabadság gravitációs korlátaival. A priori akadálya van annak, hogy az eget önmagunk számára hozzuk létre. (A Földet sem sajátíthatjuk ki, de ennek felismerése az előttünk álló évtizedek beszűkülő életlehetőségeiben mindenképpen feladattá válik az emberiség számára.) Ezért amikor választani kell, érdemes volna tartózkodnunk attól, hogy a „kiskorúak” számára való lefordítás és megmagyarázás értékes pillanataival múljék az idő. A protestáns egyháztörténet szomorú felismerése, hogy ami az Egyház életéből földi és bebiztosítható, az az intézmény a maga materiális és kulturális adottságában, szokásaival és sokszor nehezen követhető emberi kapcsolataival. Ami nem biztosítható, az az égi rész. Kérdés, hogy a keresztény Egyháznak van-e más lényeges feladata, mint hogy tanúskodjon a birtokát nem képező, a priori rész üdvözítő erejéről.

Béres Tamás
egyetemi tanár
Evangélikus Hittudományi Egyetem

[1]       Deák Dániel, A véleményeltéréshez való jog a katolikus Egyházban, Egyházfórum, XXXIII. (VIII. új) évf. 2018/3, 2–9.

[2]       Nem is áll tőle távol. Vö. Changeaux, Jean-Pierre–Ricoeur, Paul, Ce qui nous fait penser. La nature et la règle, Paris, Odile Jakob, 1998. Magyarul: A természet és a szabályok (ford. Pléh Csaba), Bp., Osiris, 2001; angolul: What Makes Us Think? A Neuroscientist and a Philosopher Argue about Ethics, Human Nature, and the Brain (transl. M. B. DeBevoise), Princeton, Princeton University Press, 2000. (A három nyelv eltérő címe szép példája annak, hogy már egy egyszerű könyvcím sem egyszerű könyvcím.)

[3]       Sölle, Dorothee, Phantasie und Gehorsam. Überlegungen zu einer künftigen christlichen Ethik, Kreuz, Stuttgart, 1968.

[4]       „A mameluk is lehet bátor, a keresztények ékessége az engedelmesség” (idézet a költőnek a Harc a sárkánnyal című verséből).

[5]       Takácsné Kovácsházi Zelma fordítása, kiadatlan.

[6]       Luther, Márton, Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (1520), in Luther Márton négy hitvallása (ford. D. dr. Prőhle Károly), Bp., Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1983.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.