egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban

ÚTON A BIBLIKUS - KERESZTÉNY IDENTITÁS FELÉ *

A menekültválságot követő vitában felvetődő egyik fontos kérdés: a keresztény identitás. Konkrétan: a menekültekkel való szolidaritás vagy a be/elzárkózás-e a keresztény magatartás? Az ószövetségi tanúság egyik meghatározó szakaszának, a 2Móz 34,6–7-nek Walter Brueggemann és John Goldingay általi vizsgálatával kezdem. Majd, mielőtt néhány újszövetségi szakaszt elemeznék, azt is vizsgálom, Isten önkijelentése és önjellemzése milyen elvárásokat támaszt Izráellel szemben. Ezek után röviden kitérek arra, milyen Istent követtek az első keresztények, és hogyan gyakorolták az isteni irgalmasságot, végül pedig általános következtetéseket vonok le a biblikus-keresztény identitásra nézve.

 

BEVEZETÉS

„Komoly hitelességi problémákat vet fel az a sunnyogás, ahogy a magyarországi történelmi egyházak hallgatnak a menekültekkel kapcsolatos kérdésben.”[1] Ezekkel a szavakkal kezdte Dobszay János újságíró a magyarországi vallástalanságról és politikai kereszténységről szóló cikkét majd három esztendeje, és azóta nem sok változott e téren. Ami engem érdekel, az a kereszténység hitelessége, illetve ezzel kapcsolatban a keresztény identitás.  A kérdést számos módon fel lehet tenni. Mindenekelőtt: milyen az az Isten, akit tisztelünk és követünk? De az istenismeretnél nem állhatunk meg: Mit jelent kereszténynek lenni? Mit fed Krisztus követése? Mi elengedhetetlen ismertetőjele a kereszténységnek? Vajon   a jelenlegi menekültválságban a menekültekkel való szolidaritás vagy a be/elzárkózás a keresztény magatartás?

A magyar nyelvű internetkeresőben jó a helyzet.[2] A „keresztény identitás”-ra az első találat egy Mandiner-cikk, a második Soós Szilárd református lelkész eszmélődése a keresztény identitásról. Ezt olyanok követik, mint az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség honlapjának írása, azt pedig Ferenc pápa gondolatai. Ha viszont rákattintunk a „Christian identity”-re, az első néhány oldalon egy amerikai rasszista szervezet honlapját fogjuk találni, illetve a szervezetet tárgyaló írásokat. Akármennyire is megnyugtatónak látszik a hazai helyzet, el kell gondolkodnunk azon, hogyan használhatja e kifejezést ilyen eredményesen egy rasszista szervezet. Hát nem egyértelmű, ki keresztény, és ki nem?

Kérdésemre egy vallásszociológus barátomtól azt a választ kaptam, lehetetlen meghatározni a keresztény identitást. Ennek fő oka, hogy a kereszténység rendkívül heterogén társadalmi-politikai-kulturális képződménnyé vált a századok folyamán. Bizonyos szélsőséges szervezetek éppen ezt használják ki.

Jóllehet a keresztény identitás kérdése valóban nehezen határozható meg, abban talán egyetértés várható, hogy az alapja Isten szeretete – a fogalom genitivus objectivusként és genitivus subjectivusként történő értelmezésében egyaránt. Isten szeretetéből szintén óhatatlanul következik az embertárs szeretete. Ezt az állítást sokféleképpen lehet igazolni. Számomra a kérdés az, van-e a Bibliában olyan szakasz, amelyet a fent megfogalmazott elv forrásának tekinthetünk.

 

AZ ÓSZÖVETSÉG TANÚSÁGA

Az ószövetségi tanúság egyik meghatározó szakaszának, a 2Móz 34,6–7-nek Walter Brueggemann és John Goldingay általi vizsgálatával kezdem: mi volt Izráel meghatározó tanúsága? Ezután arra térek, Isten önkijelentése és önjellemzése milyen elvárásokat támaszt Izráel felé.

2Móz 34,6–7

 Izráel meghatározó tanúságát vizsgálva Walter Brueggemann fő kérdése, hogy a konkrét isteni tettekről tanúskodó igei mondatok milyen teológiai általánosításhoz vezetnek a Jahvéról szóló melléknévi tanúskodásokban.[3] Jóllehet nincs egyetlen kiemelt, normatív szakasz, találhatunk Izráel tanúságában ismétlődő és meghatározó melléknévi hitvallásokat. Talán a legfontosabb ilyen hitvallás a 2Móz 34,6–7:[4] „Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad- és negyedízig.” Az alábbiakban elsőként két jelentősebb ószövetségi teológiát fogok e hitvallás szempontjából elemezni.

Walter Brueggemann

Brueggemann ószövetségi teológiájában, az Izráel alapvető tanúskodásának szentelt fejezetben megkülönböztetett figyelemmel fordul szakaszunkhoz. „Milyen teológiai általánosításhoz vezet Izráel Jahvéról szóló igei tanúságának összessége?” – teszi fel a kérdést, mielőtt 2Móz 34,6–7. Melléknevek hitvallása cím alatt részletes elemzésbe bocsátkozna.[5] A konszenzusra hivatkozva megállapítja, hogy ez „hihetetlen fontos, stilizált, meglehetősen öntudatos jellemzése Jahvénak, olyan megfogalmazás, melyet tanulmányozva számíthatunk egyfajta klasszikus, normatív kijelentésre, amelyhez Izráel rendszeresen visszatért, s amelyre a »credo« megjelölés illik.”[6] A kifejezések értelmezése után Brueggemann e hitvallás néhány ószövetségi előfordulását vizsgálja, így én is ezekre térek.

Dicsőítés

A 145. zsoltár 8–9. verse így dicsőíti Istent: „Kegyelmes és irgalmas az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Jó az ÚR mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez.” A Zsoltáros a 2Móz 34 hitvallását idézi, bár Isten irgalmának tárgya itt nem Izráel, hanem minden teremtmény: az egész teremtett világ élvezheti Isten jóságát.[7]

Panasz

Izráel azonban nemcsak dicsőítéseiben hivatkozik a 2Móz hitvallására, hanem a legnagyobb nehézségek idején, panaszaiban is. A Zsoltáros életét fenyegetik, s ő ebben a helyzetben Jahvéhoz kiált segítségért: „Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak”; „Pedig te, Uram, irgalmas és kegyelmes Isten vagy, hosszú a türelmed, nagy a szereteted és hűséged” (Zsolt 86,5.15). A 2Móz 34 idézésével a panaszos emlékezteti Jahvét valódi énjére, amelyet annak idején maga Jahve jelentett ki. Az emlékeztetés célja, hogy szövetséges Istenét beavatkozásra sarkallja. „Az ima úgy hangzik el, mintha a 2Móz 34,6–7a kijelentése egy megállapodás alapjaként szolgálna, melyet Jahve és Izráel kölcsönösen elfogadott, amelytől azonban Jahve eltért, és amelyhez most sürgősen vissza kell térnie.”[8]

Közbenjárás

Amikor a 4Móz 14-ben Isten el akarja pusztítani népét, Mózes vakmerően közbenjár Izráelért. Először Jahve büszkeségére próbál hatni: Mit fognak szólni az egyiptomiak (14,13–16)? Másodszor javaslatot tesz: ahelyett hogy elpusztítaná a bűnös népet, bocsásson meg neki (14,17–19). Ehhez Mózes érvként egészében idézi, ahogy Jahve a 2Móz 34,6–7-ben elkötelezte magát Izráel mellett. Mózes végeredményben Jahve önjellemzését olvassa vissza Jahvénak, aki a végén hagyja magát meggyőzni (2Móz 14,20).[9]

A hitvallás két oldala

A hitvallás első fele a meghatározó az ószövetségi tanúságban, s ennek haszonélvezője maga Izráel. Olykor azonban az „irgalmas és kegyelmes Isten” nem kis gondot okoz Izráel számára, amire jó példa Jónás könyve. A próféta nem egyszerű engedetlenségből indul az asszír fővárossal ellenkező irányba. Jó oka van erre: az asszírok igázták le és hurcolták el népét, Izráelt. Világos: Jónás nem veszi jó néven Istentől, hogy kész megbocsátani nekik (4,2): „Ó, URam! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még hazámban voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod.” Jónás a 2Móz 34-et idézi, de az ősi hitvallásnak csupán az első felét, mert épp azzal van baja, hogy Isten egészen büntetés nélkül hagyja és nem bünteti meg az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmadés negyedízig. Ninive gonoszságára a helyes válasz az isteni ítélet, az elszenvedett igazságtalanságokra az igazságszolgáltatás lehet csak.[10]

Náhum próféta könyve az érem másik oldala. Így kezdődik (1,1–3): „Fenyegető jövendölés Ninivéről. Az elkósi Náhum látomásának könyve. Indulatos és bosszúálló Isten az ÚR, bosszúálló az ÚR és haragvó. Bosszút áll ellenfelein az ÚR, és haragtartó ellenségeivel szemben. Türelmes az ÚR, de nagy a hatalma; senkit sem hagy az ÚR büntetés nélkül.” Amíg Jónás a hitvallás első felének valóságától félt, Náhum a második felének valóságára, Isten Asszíria elleni haragjára és igazságos bosszújára hivatkozik. (Asszíria gyűlöletének oka hasonló, mint Jónásnál.)

A teodicea sem Jónásnál, sem Náhumnál nem elméleti kérdés, hanem szorosan összefügg Izráel küldetésével és sorsával. Mindkét próféta Isten Asszíria elleni jogos igazságszolgáltatására számít, a világ rendje csak így maradhat fenn. Jónás könyvében Isten türelme és kegyelme, Náhumnál haragja és igazságossága kerekedik felül.

Brueggemann: Összegzés

Brueggemann a 2Móz 34,6–7-ben Izráel alapvető tanúságát látja megfogalmazva. Ez olyan bizonyság, amelyet a teológia a legkülönfélébb élethelyzetekben felhasználhatja, legyen szó dicsőítésről, panaszról, közbenjárásról, teodiceáról vagy Izráel küldetéséről. Izráel Isten irgalmára és hűségére nemcsak zavartalanul napfényes időszakokban emlékszik, hanem a szövetségi hűség bizonyításának elmaradása esetén vagy akkor is, amikor Isten elpusztítással fenyegeti bűne miatt a népét. Ilyen esetekben Izráel mindig az ősi hitvallást idézi fel, hogy Isten hűséges szeretetét mozgósítsa.

John Goldingay

Ószövetségi teológiájának első kötetét Goldingay az ószövetségi cselekmény felvázolásával kezdi. Ebben Isten önjellemzésének példájaként emeli ki a 2Móz 34,6–7-et (ezt több-kevesebb részletességgel, más és más szempontból visszatérően elemzi), amely visszatekintő, rendszerezett teológiai reflexiójával a 32. résszel kezdődő elbeszélésben Izráel szövetségszegése után meghatározó jelentőségű.[11] Ezt Goldingay a szövegösszefüggés és a körülmények alapján teszi világossá.

A 2Móz 32-ben az aranyborjúval Izráel megszegi a nemrég kötött szövetséget. Ez Izráel „eredendő bűne”, amely Izráel története során aztán számtalanszor ismétlődik. Az első szövetségszegés után a szövetség alapját, Jahve kegyelmét ismét meg kell határozni. Jahvénak népével való kapcsolata nem függhet Izráel Jahve iránti elkötelezettségétől. A szövetség megújításának jegyében Mózesnek két új kőtáblát kell felvinnie a hegyre. Jahve ismét bemutatkozik, ezúttal azonban másként, mint első ízben (2Móz 34,6–7; vö. 2Móz 20). Míg először szenvedélye és hűsége kapott hangsúlyt, most irgalma és bűnbocsátó volta. Ugyanakkor szükség esetén Jahve keményen is képes fellépni.[12]

Közbenjárásával Mózes Jahvéra szövetségi hűségére hivatkozva próbált hatni. És valóban, Jahve kész nemcsak másoktól függetlennek, keménynek, hanem rugalmas, érzékeny, sebezhető, kockázatot vállaló kapcsolati lénynek is mutatkozni. Jahvéban a szeretet és a keménység együtt van jelen. A szövetség megújításával az előbbi kerekedik felül: Jahve kész szövetséges népe bűneinek terhét hordozni.[13]

Legyetek szentek!

 Az Ószövetség nem szólítja fel Isten népét, hogy kövessék őt, ez az újszövetségi szóhasználat. Ennek ellenére az elv gyakran megtalálható implicit és explicit módon. Ahogy láthattuk, Isten azt várja el Jónástól (és népétől), hogy hozzá hasonlóan irgalmat és megbocsátást gyakoroljon még ellenségeivel szemben is. Isten irgalma és az ehhez méltó emberi viselkedés hangsúlyos mondanivalója az Ószövetségnek.

Ám van, amikor Isten elvárása explicit módon jut kifejezésre. „Szentek legyetek, mert én, az ÚR, a ti Istenetek, szent vagyok” (3Móz 19,2), kezdődik a 3Móz 19, melyben Izráel szentsége a nyugalom napjának megtartásában, a bálványimádat elutasításában, a helyes áldozatban látható (19,3–8). De nemcsak ilyen, Isten szentségéhez világosan kapcsolódó parancsokban. Ezt is olvassuk (19,9–18): „Amikor földetek termését learatjátok, ne arassátok le egészen a mező széléig, és az aratás közben elhullottat ne szedjétek föl. Szőlődet se böngészd végig, és a szőlődben lehullott szemeket ne szedd föl. Hagyd ott azokat a nyomorultaknak és a jövevényeknek. Én, az ÚR, vagyok a ti Istenetek! Ne lopjatok, ne hazudjatok, és senki se csalja meg honfitársát! […] Felebarátodat ne zsákmányold ki, és ne rabold ki! A napszámos bére ne maradjon nálad másnap reggelig! A süketet ne ócsárold, a vak elé gáncsot ne vess! Félj Istenedtől! Én vagyok az ÚR! Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben! Ne nézd, hogy valaki nincstelen; és ne kedvezz a hatalmasnak! Igaz ítéletet hozz honfitársad ügyében! Ne terjessz rágalmakat néped között! Ne törj felebarátod életére! Én vagyok az ÚR! Ne gyűlöld szívedben atyádfiát! Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében! Ne légy bosszúálló, se haragtartó a népedhez tartozókkal szemben! Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az ÚR!” Isten szentsége és a felebarát szeretete nemcsak szorosan összetartozik, hanem a rászorulók iránti könyörületben, a munkaadó és munkavállaló közti tisztességes és kiszámítható viszonyban, a személyválogatástól és a gyengék megalázásától való tartózkodásban nyilvánul meg. „Hogy Jahve földi képviselője, ezt Izráelnek közösségi tulajdonságaival kell bizonyítania, melyek hasonlóak Istenéihez.”[14]

  

AZ ÚJSZÖVETSÉG TANÚSÁGA

Az Újszövetség számtalan alkalommal utal a 2Móz 34,6–7-re.[15] Ezek egy része egyértelmű, más része homályos utalás. Az egyik János evangéliumának elején, a Logosz-himnuszban található, a másik a jól ismert nagy parancsolat.

A János 1,14.17 és 13,34 2Móz 34-gyel való kapcsolata

A Logosz-himnusz többször is utal a 2Mózes elbeszélésére. A Jn 1,14 így hangzik: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Ahogy egykor Jahve Izráel népe közt sátorozott (ezért készült a szent sátor), úgy élete során Jézus is népe közt „sátorozott”. A „kegyelem és igazság” valószínűleg visszautal Jahvénak a 2Móz 34,6-ban olvasható bemutatkozására („szeretete és hűsége nagy”).[16] A 17. vers pedig utalás a 2Mózesre: Mózes a törvényt adta, Jézus kegyelmet és igazságot. És amíg Mózes és a nép számára Jahve dicsősége halálosan félelmetes volt (2Móz 24,17; 33,22), a testet öltött Igéé nemcsak minden kockázat nélkül szemlélhető, hanem megváltással, helyreállítással jár. Istennek emberrel való szolidaritása Jézusban látható.

Az evangélista azonban nem áll meg itt, hanem beszél az isteni szeretet következményéről. Jézus búcsúbeszédében tanítványait buzdítja, kövessék példáját (13,34): „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” A megváltó isteni szeretetnek Krisztus követői közt kell látható formát öltenie.

A nagy parancsolat

Amikor Jézust megkérdezik, melyik a legfontosabb parancsolat, a judaizmusra jellemző választ ad (Mt 22,37): „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ám itt nem fejezi be, hanem hozzáteszi (Mt 22,39–40): „A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” Mindkét mondat a feltett kérdésnek megfelelően idézet a Tórából (5Móz 6,5; 3Móz 19,18), és a két parancs összekapcsolásával Jézus az ószövetségi prófétai meggyőződésnek ad hangot: Isten és embertárs szeretete szorosan összetartozik, az előbbi az utóbbiban válik láthatóvá, s az utóbbi nélkül az előbbi csak torz kegyességet eredményezhet.

A két parancsolat egysége (vagy a nagy parancsolat kettőssége) azt is egyértelművé teszi, hogy az embertárs szeretete nem egyszerű humanizmus. Az első parancs Isten szeretete, ebből táplálkozik az embertársé. Az előbbi nélkül az utóbbi gyökér nélküli, az utóbbi nélkül az előbbi termés nélküli fa.

  

A KORAI KERESZTÉNY MOZGALOM TANÚSKODÁSA

A protestánsok számára elviekben a Biblia ez egyedüli normatív tekintély, míg a római katolikusok és az ortodoxok a hagyománynak és az egyháztörténeti gyakorlatnak is nagy szerepet szánnak. Akár normatív, akár csak eligazító szerepet tulajdonítunk neki, mindenképp tanulságos röviden megvizsgálni az első keresztények gyakorlatát különösen is abból a szempontból, milyen Istenről és hogyan tanúskodtak. Hátha tanulhatunk valamit őseinktől! Mi volt az első keresztények identitásának, vonzerejének titka?

Az első három évszázadban a kereszténység bámulatos növekedést ért el. A konstantini fordulat idejére a Római Birodalom lakosságának mintegy 10%-a (kb. 5–6 millió ember) lett kereszténnyé. Rodney Stark a kezdetektől a fordulatig évtizedenként 40%-os növekedéssel számol, és arra a következtetésre jut, hogy a kereszténység azért diadalmaskodott a pogányság felett, mert jobb életet tudott ajánlani követőinek. Stark öt pontban foglalja össze a kereszténység bámulatos növekedésének és vonzerejének titkát:

  1. A teodicea kérdésére (Miért éri a jókat gonosz?), különösen is az olyan járványok alkalmával, mint a 165-ös és 251-es, amelyek a birodalom lakossága mintegy harmadának az életét követelték, a Megváltó áldozatán alapuló keresztény üdvtan kielégítőbb magyarázattal szolgált, mint a pogányság magyarázatai. Emellett a szoros összetartás és szolidaritás jellemezte keresztény közösségek az ilyen szerencsétlenségekkel könnyebben és kevesebb áldozattal meg tudtak birkózni. Ezt természetesen a pogány lakosság is értékelte.

  2. Járványok idején a városok elnéptelenedtek, viszont a keresztények a járvány sújtotta városokban maradtak, hogy gondoskodhassanak a betegekről.

  3. A keresztények nem védekeztek erőszakkal az üldözések idején, hanem üldözőikért a vértanúságot is vállalva imádkoztak. Ez hitelessé tette tanúskodásukat.

  4. A születésszabályozás és csecsemőgyilkosság tilalma miatt a keresztény lakosság gyorsabban nőtt, mint a pogány.

  5. A keresztény közösségek a nőket jobban megbecsülték, nők az istentiszteleteken vezető szerepet kaphattak, és emiatt nagy számban lettek kereszténnyé.[17]

A keresztények megváltástana, egymással és a teremtett világgal való szolidaritásuk – amelybe az ellenség szeretete is beletartozott –, az emberi életnek fajtól, nemtől és társadalmi osztálytól független megbecsülése az isteni szeretetben és könyörületben gyökerezett, és ez a fenti öt tételben legalábbis implicit. Ám témánk szempontjából e listában különösen is az 1–3. pontnak van jelentősége. A keresztény közösségek összetartása, a testvéri segítség és önfeláldozás, valamint a nem keresztények iránt tanúsított áldozatos szeretet az isteni szeretet hiteles megnyilvánulása volt. Az első keresztények az őket ért minden jogos bírálat dacára nagyon jól megértették, milyen Istent tisztelnek és követnek, hiteles tanúságuk reménységet és alternatívát kínált pogány környezetüknek. Ezért voltak vonzók.

Vonzó az, amit nemcsak az „egylethez tartozók” tartanak annak, hanem az idegen, sőt az ellenség is. Az alábbiakban Alan Kreider tanulmányára fogok támaszkodni, aki azt elemzi, miért volt vonzó a korai keresztény közösség. Ehhez Kreider a keresztény mozgalomról szóló két beszámolót ismertet, először egy ellenségeset, majd egy rokonszenvezőt, mindkettő kb. 200-ból és Észak-Afrikából származik. A karthágói Caecilius úgy írja le a keresztényeket, mint akik

hiteltelen és törvényen kívüli gazemberek […] bandája, akik az istenek ellen szövetkeznek. Olyan fickók, akik a népesség aljából származó írástudatlanok és a nemükre jellemző állhatatlan és hiszékeny nők körül rajzanak, és így szentségtörő összeesküvők söpredékét alkotják, akiket éjszakai összejövetelek és rituális böjtök, és természetellenes lakomák tartanak össze […], titkos törzs, amely kerüli a fényt, nyilvánosan csendes, ám sötét sarkokban beszédes […]. Gyökerével és ágaival együtt ki kell irtani, és el kell átkozni. Ők titkos jelekkel és jegyekkel ismerik fel egymást, szinte már a megismerkedés előtt szerelembe esnek; mindenhol a kívánság egyfajta vallását képviselik, olyan mocskos „testvériséget”, amely révén egy szent név jegyében a közönséges fajtalanságot vérfertőzéssé változtatják.[18]

Caecilius szerint titkos, fényt kerülő mozgalom a keresztényeké, amely „nyilvánosan csendes”. Caeciliust felháborította a társadalom általánosan elfogadott vallása és az általa biztosított közrend ellen irányuló szervezkedés. A keresztények életmódja és istentisztelete felforgatta a hagyományos értékrendet. A jelenség ugyanakkor nem hagyta hidegen Caeciliust: másokhoz hasonlóan ő is fontosnak tartotta, hogy szóbeszédeket adjon tovább arról, amit állítólag a keresztények a zárt ajtók mögött csinálnak. Ahogy később az istentiszteletükről megjegyzi:

„Ünneplési formájuk hírhedt; mindenki erről beszél.”[19]  A keresztény mozgalom tehát  fenyegető és felháborító volta ellenére a társadalom érdeklődésére számíthatott, beszéltek róla. És Caeciliust különösen is érdekelte a keresztények viselkedése és közösségtudata. Éjszakánként gyűltek össze, és közösségi étkezéseiket a legkülönbözőbb társadalmi csoportok integrálása jellemezte. A vallási csoportosulások alapvetően zártak voltak, ám a keresztényekhez csatlakoztak (állhatatlan és hiszékeny) nők és minden bizonnyal megbízható és tapasztalt férfiak, írástudatlan és művelt emberek, szabadok és rabszolgák. Mi vonzotta ezeket az embereket mind ugyanabba a közösségbe? Az összetartó erőt a testvéri szeretet és a rítus biztosította. Caeciliusnak esze ágában sem volt csatlakozni a mozgalomhoz, de komolyan vette – ezt mendemondákra, épülő ellenséges indulatai bizonyítják.

Másik forrásunk a keresztény Tertullianus, aki Feleségemhez című írásában[20] annak hátrányairól beszél, ha keresztény pogánnyal köt házasságot:

Ki engedné meg ugyanis felségének, hogy a testvérek látogatása kedvéért utcáról utcára idegen, sőt hozzá még a nyomorúságosabb kunyhók körül csatangoljon? Ki tűri szívesen, hogy éjjeli összejövetelek, ha úgy szükséges, oldala mellől szólítsák el az asszonyt? Ki nyugszik bele aggodalom nélkül, hogy ő a húsvéti ünnepek idején egész éjszaka távol maradjon? A maga gyanúja nélkül ki engedi el az Úr lakomájára, amelynek olyannyira rossz hírét költik? Ki nézi jó szemmel, ha a börtönökben bujkál, hogy csókjait hintse a vértanúk bilincseire? Vagy éppen valamelyik testvérhez békecsókra közelítsen? Vagy hogy lábmosásra vizet adjon a szenteknek? Hogy az ételből vagy az italból ő is vegyen, azt megkívánja, vagy arra csak lélekben gondoljon akár? Ha testvérünk érkezik vándorútról, milyen szállásra talál az ilyen idegen házban, ha még a kenyeres polcot is elzárják előle, holott az egész éléstárat kellene megnyitniok neki?[21]

Majd a pogány férjről szólva így folytatja: „Érzi a nagyszerű változást (magnalia)[22], látja ennek tanúbizonyságait, észreveszi, hogy jobbá lett a hitvese [sic!], s így maga is az Isten tanítványa lesz e félelemből.”[23]

Caeciliushoz hasonlóan Tertullianus is úgy beszél a keresztényekről, mint akik éjjelente, titokban, gyanús körülmények közt találkoznak. Mit csinálnak az eukharisztia alkalmával? Miért maradnak fenn húsvét éjjelén? És ki akarná, hogy felesége egész éjszakákra kimaradjon? Akármi jellemezte is a keresztények alkalmait, a közösség és életmód különleges megnyilvánulásait eredményezték. Miért csatlakozna egy jómódú asszony egy titkos közösséghez, amelynek a boldogulása aztán a szívügye lesz? Miért tenné be a lábát a szegények kunyhóiba? Miért látogatná meg a börtönben az elítélt testvéreket, miért csókolná meg a láncaikat? Miért fogadna házába egy átutazó „testvért”? Vagy miért osztaná meg ételét és italát más keresztényekkel? A férjnek lehetősége van feleségét megakadályozni, de lehetősége van utánajárni a kereszténységnek. Tertullianus szerint férfiak és nők azért csatlakoztak a keresztény mozgalomhoz, mert vonzónak találták azt.

Ez a vonzerő az Egyház növekedésének kulcsa. Caecilius gyanakvó és ellenséges érdeklődése ezt implicit módon támasztja alá, míg Tertullianus elismerő szavaiból erre egyértelműen következtethetünk. Az Egyház viszont nem az általunk elvárt jelenségek miatt növekedett: sem tömegrendezvényekről, sem nyilvános bizonyságtételről nem tesznek említést forrásaink. Ilyen a keresztények saját jól felfogott érdekében nem létezett. A keresztények egy törvényen kívüli superstitiónak, babonaságnak voltak a követői. A gyülekezetek sem azért növekedtek, mert az istentiszteletek annyira vonzók voltak. A kereszténységet jó esetben megtűrő, rosszabb esetben üldöző társadalomban a gyülekezeti ajtónállók feladata a kémektől és jelentőktől való félelem miatt az idegenek kiszűrése volt. Csak a megkereszteltek vehettek részt az istentiszteleten és az azt követő eukharisztián. Az istentisztelet nem a kívülállók odacsalogatására szolgált. Ha az istentisztelet mégis vonzotta őket, ez csak közvetett módon történt: az istentisztelet formálta az egyéneket és a közösséget, amelynek következtében életük és egymáshoz, illetve a kívülállókhoz való viszonyulásuk vonzó lett. A keresztények istentisztelete nem lehetett ugyan magával ragadó (titokban tartották összejöveteleiket), ám hívogató közösséget formált.

Az első keresztények tanúskodásáról és vonzerejéről beszélve szükséges szót ejtenünk az isteni erő megnyilvánulásairól: miben látták, tapasztalták a kívülállók Isten szabadító, helyreállító, megváltó szeretetét? Az első századok egybehangzó tanúságai szerint a keresztény közösség rendelkezett valami többlettel a pogány társadalomhoz képest: Isten Lelkének ajándékaival. Az első három században a kereszténységnek nem volt társadalmi és politikai hatalma, ezt a hiányt azonban ellensúlyozták azok az ajándékok, amelyek Isten jelenlétét és munkáját nyilvánvalóvá tették. Az ajándékok közül a gyülekezet által legmegbecsültebbek közé tartozott a gyógyítás és az ördögűzés. Mind a gyógyítások, mind az ördögi, tisztátalan lelkektől való szabadítás fontos szolgálat volt az első századokban; ezek a keresztényeknek a szenvedő világ iránt tanúsított szolidaritásával is kapcsolatban álltak. E két ajándék igen hatékony eszközként szolgált a pogányok megtérésében. Két forrás szolgáljon szemléltetésként!

240 körül, amikor egy alkalommal Órigenész tanította a palesztinai katekumeneket Sámuel első könyvéből, Anna szavait idézte: „Örömöt szerzett szívemnek az ÚR” (1Sám 2,1). Ekkor egy jelenlevő, tisztátalan lélekkel eltelve, kiáltozni kezdett. Miközben Órigenész folytatta tanítását, a gyülekezetből néhányan a megszállotthoz siettek, és a szenvedőt megszabadították. Órigenész ezek után úgy összegezte a történteket, hogy az ilyen események miatt sok ember tér meg Istenhez, és sok ember megújul.[24] Néhány évtizeddel korábban a Galliában ténykedő Irenaeus hasonló dolgokról számolt be: akik csodálatos módon szabadultak meg, igen gyakran hisznek, és csatlakoznak az Egyházhoz.[25] A kívülállókra hívóan hatott egy olyan közösség, amelyben a keresztények Istenének csodálatos hatalmát, szabadító szeretetét tapasztalhatták. A csodálatos szabadulások mellett nagy vonzerőt gyakorolt kívülállókra a keresztény szolidaritás. Természetesen a korai keresztények között is voltak nem kevesen, akik szégyent hoztak Megváltójukra és közösségükre. Leggyakrabban azonban erejükön felül gondoskodtak a szegényekről, javaikat a köz rendelkezésére bocsátották, ápolták a betegeket és gyengéket.

A gondoskodó szolidaritás nemcsak a keresztényekre terjedt ki. Ennek egyik szép példáját láthatjuk Pakhomiosz (kb. 287–346) megtérésében.

A fiatal egyiptomit, Pakhomioszt foglyul ejtették, hogy besorozzák a római légiókba. Amikor a thébai keresztény közösség meghallotta, hogy a városi börtönben rabok vannak, ételt és innivalót vittek a szükséget szenvedőknek. Érdeklődésére Pakhomiosz azt a feleletet kapta, hogy a segítők keresztények, akik mindenkihez, még idegenekhez is irgalmasok.[26] Mivel Pakhomiosz sohasem hallott korábban keresztényekről, tovább érdeklődött, amire azt  a választ kapta, hogy a keresztények olyan emberek, akik mindenkivel jót tesznek: Krisztusnak, az egyszülött Istennek a nevét viselik, és benne hisznek, aki az eget, földet és az embert teremtette. Ezt hallva Pakhomiosz így imádkozott: „Ha megszabadítasz engem innen, egész életemben téged foglak szolgálni!” Pakhomioszt nem sokkal ezután szabadon bocsátották. Egy közeli gyülekezetben katekumeni tanításban részesült, megkeresztelkedett, és a kolostori szerzetesség egyik úttörője lett.[27]

A korai keresztények a krisztusi szolidaritásnak és ennek jeleként Isten hatalmas tetteinek (elsősorban a gyógyításnak és ördögűzésnek) közvetítése révén fejtették ki bámulatos vonzerejüket. Szolidaritásuk nem kirekesztő, hanem befogadó és személyválogatás nélküli szereteten nyugodott, amely az idegenekre is kiterjedt, és nem rettent vissza a kockázatos kihívásoktól sem.

 

A BIBLIKUS - KERESZTÉNY IDENTITÁS FELÉ

Ha a keresztény identitás nehezen meghatározható fogalom is, talán sikerült kijelölnünk a fontosabb tájékozódási pontokat az értelmezéséhez. Az Ószövetség elbeszélése Isten erkölcsi arcképét festi meg, és ha felszólít valakinek az utánzására, az Isten utánzása, aki az ószövetségi szereplőkhöz nagylelkűen, türelemmel, irgalommal és mindazon tulajdonságával fordul, amelyet többek között a 2Móz 34,6–7-ben kijelent magáról.[28] Az Újszövetség sem tesz mást, amikor Krisztus utánzására és követésére buzdít, aki nemcsak barátaiért, hanem ellenségeiért is vállalta a szenvedést és halált. Az első keresztény nemzedékek ezt felismerve fordultak irgalmas szolidaritással társadalmuk elesett tagjai felé, ennek jegyében játszott különösen is fontos szerepet szolgálatukban a gyógyítás és ördögűzés. Mindezek segítségével az irgalmas Istenről tanúskodtak környezetük előtt.

Mindennek fényében a legkevesebb, ami elvárható egy olyan helyzetben, mint amit a menekültáradat teremtett Magyarországon, hogy az Egyház az isteni szolidaritás és irgalom hangján szólaljon meg; hogy határozottan kiálljon a szükségben levők mellett. És ebben a helyzetben valóban elfogadhatatlan a hallgatás. Jellemzi azonban a magyar helyzetet, hogy Dobszay csak Beer Miklós római katolikus, Fabinyi Tamás és Gáncs Péter evangélikus püspököket tudta a „szolidaritást szorgalmazó” nyilatkozókként megemlíteni.[29]

Az elhangzottak tükrében emellett jogosan vetődhet fel bennünk a kérdés: ha a Názáretinek az élete sem volt drága az isteni szeretet megmutatásához, és ha tanítványai hűen követték Mesterüket ezen az úton, szükség szerint az életüket áldozva, nekünk mire van szükségünk ugyanehhez? Amennyiben keresztény vezetőket, gyülekezeteket vagy felekezeteket a kizárólagosságról és gyűlöletkeltésről ismernek, nem pedig a szeretet és irgalom kézzelfogható jeleiről, ott nagy baj van, a keresztény identitás a felismerhetetlenségig eltorzult.

Pakhomiosz történetével kapcsolatban felvetődhet, hogy az irgalmat gyakorló keresztények és a megsegítettek (köztük Pakhomiosz is), azonos kultúrához tartoztak, míg az Európát elárasztó muzulmánok kultúrája és értékrendje összeegyeztethetetlen a kereszténységgel. Ha a párhuzam nem tökéletes is, a korai keresztények idegenekkel és lehetséges ellenségekkel való szolidaritása vonzerejük egyik oka volt. Természetesen egy ország kormányának védenie kell az állam érdekeit, polgárait, biztonságát, ezért kapta megbízatását. Isten népe azonban semmilyen körülmények között sem feledkezhet meg identitásáról és tanúskodásáról. A korai keresztényeknek az Isten szeretetéről való tanúskodásukhoz vagyonuk és életük sem volt drága, mindkettőről készek voltak lemondani. Ha viszont a keresztények identitását inkább a félelem és gyanakvás határozza meg (vö. 2Tim 1,7), mint az isteni szeretet és a szolidaritás, akkor identitásuk torzulni fog, és tanúskodásuk elnémul. A mai magyarországi kereszténység igen kevéssé vonzó, ezt a népszámlálási adatok jól bizonyítják. Ennek talán legfőbb oka: a konstantini fordulat után a kereszténység annyira összefonódott az állammal, hogy a kettőt igen nehéz elválasztani. És amíg a korai kereszténység identitása világosan különbözött a korabeli pogány társadalométól, az összefonódás nem a társadalom krisztusivá válását eredményezte, hanem a krisztusi identitás kompromittálódását. Ez számtalan témát felvet, de a keresztény identitásnál maradva szorítkozzunk csak néhányra: vajon mi, Krisztus magyarországi követői miről tanúskodunk? A félelmeinkről vagy Isten szeretetéről? És vajon vonzók vagyunk-e? Miért?

A németországi nácizmus és a Deutsche Christen ellenében megfogalmazott 1934-es Barmeni Hitvallás ugyan válságosabb, de társadalmilag-politikailag némileg hasonló helyzetben keletkezett. Ide kívánkozik a Hitvallás 1. cikkelye: „Jézus Krisztus, ahogyan róla a Szentírás bizonyságot tesz, Isten egyetlen Igéje, akire hallgatnunk, akiben életünkben és halálunkban bíznunk kell, és akinek engedelmességgel tartozunk.” Nem kevésbé fontos, ahogy a 2. cikkely folytatja: „Amiként Jézus Krisztus Isten ígérete valamennyi bűnünk bocsánatára, ugyanilyen komolyan tart igényt teljes életünkre is; általa részesülünk boldog szabadításban ennek a világnak az istentelen kötelékeiből, hogy szabadon, hálásan szolgálhassunk valamennyi teremtménye felé.” E két cikkely a nagy parancsolat teológiai parafrázisa, melyben az Isten és embertárs szeretete szorosan összetartozik, és megfelelő megvilágításba kerül. Az Egyház küldetése e kettő mérlegén méretik meg. Hogy súlyosnak vagy könnyűnek találtatunk-e, attól függ, kinek, minek rendeljük alá küldetésünket.

 

BEFEJEZÉS

E tanulmányt olyan válság hívta létre, amelyről senki nem gondolta volna, hogy máig elhúzódik majd. Okfejtésemről elmondható, hogy csak a nyilvánvalót hangoztattam: a kereszténység alapja a szeretet, irgalom és szolidaritás. Ha ezt Krisztus követőinek mégis újból és újból ismételni kell, annak oka, hogy keresztény identitásunk állandóan kompromittálódik. Hogy a kereszténység ne alkudjon meg, az Egyház Urára kell hallgatnia, nem pedig a politikának, a korszellemnek, a gazdaságosságnak vagy bármi másnak szirénhangjaira.

CZÖVEK TAMÁS
református lelkész
docens
Wesley János Lelkészképző Főiskola
Pünkösdi Teológia Főiskola

 *  Az eredetileg Pápán 2015. július 6-án a Collegium Doctorum vallástudományi szekciójának ülésén elhangzott előadás átdolgozott változata.

[1] Dobszay János, Damaszkusz oda és vissza, Heti Világgazdaság, 21 (2015), 15.

[2] Az első keresést 2017. március 11-én végeztem, majd 2017. október 22-én megismételtem – hasonló eredményt kaptam.

[3] Brueggemann jelentőséget tulajdonít annak, Izráel hitvallása az Ószövetségben igei, melléknévi vagy főnévi mondatokban hangzik-e el. Lásd Brueggemann, Walter, Theology of the Old Testament. Testimony, Dispute, Advocacy, Minneapolis, Fortress Press, 1997, 145–313.

[4] Brueggemann, i. m., 215.

[5] Brueggemann, i. m., 215.

[6] Brueggemann, i. m., 216.

[7] Brueggemann, i. m., 218.

[8] Brueggemann, i. m., 219.

[9] Brueggemann, i. m., 219–220.

[10] Brueggemann, i. m., 220.

[11] Goldingay, John, Old Testament Theology, I, Israel’s Gospel, Downers Grove, InterVarsity Press, 2003. 32, 37. 12 Goldingay, i. m., 376–378.

[12] Goldingay, i. m., 376–378.

[13] Goldingay, i. m., 414

[14] Goldingay, i. m., 312.

[15] Például Mt 5,7; Mk 2,7; 3,29; Róm 9,14; 11,25. Lásd Commentary on the New Testament Use of the Old Testament, Beale, Gregory K.–Carson, Donald Arthur (eds.), Grand Rapids–Nottingham, Baker Academic–Apollos, 2007 indexét.

[16] Köstenberger, Andreas J., John, in Commentary…, 2007, 422.

[17] Stark, Rodney, Reconstructing the Rise of Christianity. Adventures in Historical Sociology, Princeton, Princeton University Press, 1996.

[18] Minucius, Felix, Octavius, 8,4; 9,1–2; http://www.thelatinlibrary.com/minucius.html (letöltve: 2017.07. 07.).

[19] Minucius, i. m., 9,6.

[20] Tertullianus, Quintus Septimius Florens, Ad uxorem; http://www.thelatinlibrary.com/tertullian/tertullian.uxor2.shtml (letöltve: 2017. 07. 07.). Magyarul: Tertullianus, Művei (ford. Vanyó László), Bp., Szent István Társulat, 1986, 207–225 (Ókeresztény írók 12).

[21] Tertullianus, i. m., II, 4.

[22] A magnalia szó jelentése ’nagyszerű (isteni) tettek’. Tertullianus is ebben az értelemben használja (lásd lejjebb). A Vulgata ezzel fordítja az ApCsel 2,11-et: ta megaleia tou theou kifejezését (’…zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól’).

[23] Tertullianus, i. m., II, 7., 221, 223.

[24] Órigenész, Homília Sámuelről, 1,10.

[25] Irenaeus, Adversus Haereses, 2,32.4.

[26] Számos olyan történet maradt ránk, amikor egy keresztény vezető megvendégeli az elfogására küldött katonákat, és biztatja őket feladatuk lelkiismeretes ellátására. A Pakhomioszt és társait segítők annak tudatában gyakoroltak irgalmasságot, hogy a besorozott katonákat bevethetik ellenük.

[27] Kreider, Alan, The Change of Conversion and the Origin of Christendom, Eugene, Wipf and Stock, 1999. 10–20; lásd még Green, Michael, Evangelism in Early Church, Gran Rapids–Cambridge, William B. Eerdmann’s Publishing Compagny, 20042, 200–233.

[28] Goldingay, i. m., 587.

[29] Dobszay, i. m., 15.

egysza

Adószám: 19667908-1-42
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinket ide kattintva érheti el.