egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A katolikus egyház a II. Vatikáni zsinat előtt inkább kemény kézzel vezetett hadsereg volt, mint Krisztus titokzatos teste. Azonosságát kevésbé az Üdvözítő szeretete, mint inkább védekező harcai határozták meg: mindenekelőtt a reformáció, majd a felvilágosodás, a felvilágosult abszolutizmus és a modernizmus ellen. Egyirányúak voltak a parancsok és utasítások, egyenruhába öltözött teológiája és egységes nyelvezete volt, de ezt lassan már saját hívei sem értették. „A hívek széles tömegei, főleg a trentói zsinat után” (1545) – magyarázza Cserháti József, néhai pécsi megyéspüspök – „egyre jobban az intézményes egyház elszigeteltségében éltek”. Az I. Vatikáni zsinat külső okok miatt sem hozhatta meg a remélt áttörést, és mindenekelőtt a pápa jogkörét tisztázta, egyben tovább növelve a távolságokat: „milyen messzire kerültek az első Vatikánum után a püspökök a pápától, milyen hatalmas űr tartotta távol a papokat püspökeiktől, milyen klerikális kasztba merevedés keményítette meg sokszor a hívek gondozásával megbízottak szívét, akik olykor inkább tisztségviselők vagy katonák voltak, mint pásztorok”.2

A katolikus egyház a II. Vatikáni zsinat előtt inkább kemény kézzel vezetett hadsereg volt, mint Krisztus titokzatos teste. Azonosságát kevésbé az Üdvözítő szeretete, mint inkább védekező harcai határozták meg: mindenekelőtt a reformáció, majd a felvilágosodás, a felvilágosult abszolutizmus és a modernizmus ellen. Egyirányúak voltak a parancsok és utasítások, egyenruhába öltözött teológiája és egységes nyelvezete volt, de ezt lassan már saját hívei sem értették. „A hívek széles tömegei, főleg a trentói zsinat után” (1545) – magyarázza Cserháti József, néhai pécsi megyéspüspök – „egyre jobban az intézményes egyház elszigeteltségében éltek”. Az I. Vatikáni zsinat külső okok miatt sem hozhatta meg a remélt áttörést, és mindenekelőtt a pápa jogkörét tisztázta, egyben tovább növelve a távolságokat: „milyen messzire kerültek az első Vatikánum után a püspökök a pápától, milyen hatalmas űr tartotta távol a papokat püspökeiktől, milyen klerikális kasztba merevedés keményítette meg sokszor a hívek gondozásával megbízottak szívét, akik olykor inkább tisztségviselők vagy katonák voltak, mint pásztorok”.2

Az összezárt sorokért azonban magas árat kellett fizetni: A 18. században az egyház elvesztette az értelmiség nagy részét, a 19. században pedig a munkásokat. Az egyház egyre inkább elszigetelődött, egyre kevésbé értett szót a társadalom különböző rétegeivel, nem volt kellően fölkészülve a történelmi kihívásokra, és nem volt mondanivalója a rohamosan fejlődő világ számára, szakadék tátongott az egyház és tudomány, a hit és kultúra között. Ezt nevezte VI. Pál pápa korunk drámájának. „Az egyház régebben önmagát rendíthetetlen sziklának tekintette a zajgó világ közepén, bevehetetlen várnak gondolta magát, amely túlél minden támadást. Az elszigeteltség egyre nőtt, és az egyház lassan már az örvényekkel sem került kapcsolatba, a világ elrohant mellette”.3 A katolikus és a többi keresztény egyház és felekezet kapcsolata is fagyos volt, sőt a közöttük zajló torzsalkodások a kereszténység botrányává lettek. Az ökumenikus párbeszéd számos akadályba ütközött, szószólóit az egyházi hivatal megfeddte, tevékenységüket akadályozta. 

A szekularizációs kihívás

A 20. század első felében azonban mégis megindult a pezsgés. A francia munkáspapok arra törekedtek, hogy az egyház megjelenjék a munkások világában, ekkor jöttek létre a liturgikus és biblikus mozgalmak. XII. Piusz pápa enciklikái már a megújulás irányába mutattak.4 A pápa foglalkozott egy zsinat összehívásának gondolatával, kormányzásának vége felé azonban maga is egyre merevebbé vált.5 Kirajzolódtak annak a válságnak a körvonalai is, amely a II. Vatikáni zsinat után teljesedett igazán ki. A lelkipásztorkodás minden területén – kezdve az iskolai hitoktatástól az egyre szabadabbá váló szexualitáson keresztül a templomba járás gyakoriságának csökkenéséig – érezhető volt a szekularizáció szele. Mivel azonban mindez csak a 60-as és 70-es években vált – legalábbis Nyugaton – nyilvánvalóvá, sokan a „post hoc” típusú tévedés hibájába estek, vagyis azt hitték, hogy mindezért a zsinatot terheli a felelősség. „Az az állítás, hogy ezekért a jelenségekért a zsinat okolható, nem veszi figyelembe a tényeket”, mondja Walter Kasper bíboros. „A zsinat utáni nyílt válság csak felfedte a zsinat előtti rejtett válságot.”6
A jóságos szívű pápaként emlegetett XXIII. Jánost különösen nyomasztotta az egyház helyzete. Megválasztását (1958. október 28.) követően néhány nappal szűk körben már beszélt egy egyetemes zsinat összehívásának tervéről, amit három hónap után nyilvánosan is bejelentett. Az volt a vágya, hogy az egyház éberen figyeljen az idők jeleire. Nem azért, hogy valamiféle kétes modernizmusba essék, hanem kizárólag azért, hogy hitelesen és a kor követelményeinek megfelelően, a mai ember nyelvén, az ő gondjait jóságos anyaként megértve hirdethesse az örömhírt, nyújthasson reményt, mutassa föl azt a perspektívát, amit az egyház alapítójától, Krisztustól kapott. Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy mit vár a zsinattól. A pápa ezt válaszolta: „Nem is tudom igazán!”. Majd odavezette az illetőt az ablakhoz, kinyitotta és így szólt: „Legalább friss levegőt”. A zsinat elé három célt tűzött ki: az egyház belső életének megújítását, a keresztény egyházakkal való párbeszédet, valamint az egyház világhoz való viszonyának átértékelését. Szeme előtt egy megújult egyház lebegett, amely képes megszabadulni mindattól, ami benne elavult, és gátolja küldetése teljesítésében.7
A pápa reformtörekvéseit mindenekelőtt saját munkatársai akadályozták. Három-négy hónappal a zsinat megnyitása előtt a kuriális bíborosok még keresztülvitték, hogy a jezsuita rend előzetes cenzúrát vezessen be Karl Rahnerrel szemben, a Szent Officium (a Hittani Kongregáció elődje) óvott Teilhard de Chardin műveitől, ami ismét érintette Henri de Lubac-ot, aki éppen akkor e művek helyeslő értelmezésén fáradozott. E reformellenes csoport a pápa környezetében kicsi volt ugyan, de igen befolyásos, és bizonyos jól meghatározott irányba igyekezett terelni a zsinatot, még mielőtt az elkezdődött volna. Egyrészt arra törekedett, hogy a zsinat az eddigi tanítását rögzítse, ennek alapján ítélje el ­– a 19. századi Syllabushoz hasonlóan – a modern teológusok kijelentéseit.8 Másrészt viszont újabb dogmák felállítását sürgette, mint például Mária kegyelmet közvetítő voltát, a ’szentírás abszolút tévedésmentességét’ vagy minden egyházi intézkedés pápai eredetét. Őket támogatta néhány olasz, spanyol és latin-amerikai püspök, az észak-amerikai és francia püspöki kar egy szintén kicsiny, de annál harciasabb csoportja. Mélyreható reformokat akartak viszont mindenekelőtt a német nyelvterület püspökei és részben a francia főpapok. Ők alkották az ún. „Rajnai Szövetséget”.

(A cikk folytatódik! Ha felkeltette érdeklődését, ide kattintva megrendelheti a teljes lapszámot.)

Wildmann János

egysza

Adószám: 19667908-1-43
(Az szja 1 százalékának felajánlásához)
Közhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.