egyházfórum
ALAPÍTVÁNY
KIADÓ
FOLYÓIRAT

A Világ-nézet internetes rovatban olyan publicisztikákat közlünk, amelyben szerzők röviden reagálnak egyes, közeli és távolabbi világunkban zajló és közérdeklődésre számot tartó folyamatokra, lehetőleg érvényesítve az „egyházfórumos”, zsinati látásmódot.

Szorongás

A napokban, 86. évében elhunyt Fekete János holokauszt túlélő zsidó-keresztény író. Élvezetes és elgondolkodtató írásival az elmúlt években az Egyházfórumban olvasói is találkozhattak. Az egyik legutóbb küldött cikkének megjelenését már nem élhette meg. Vegyük úgy, hogy ezzel búcsúzott tőlünk! (A Szerk.)


Nyomasztó gondolatok támadnak rám hajnalonként. Képszerűen, szinte a valóság riasztó erejével. Még annak is örülhetek, hogy ébredéskor elhessennek, s csak röpke árnyékuk, borús emlékük kísért napközben a véreres szemem sarkából, reál-horizontom aljáról, de az is elég fenyegető. Hiszen bármikor elboríthatnak, s kibillenthetnek újra. A legrosszabb az, hogy szakaszosan, elementáris erővel, mintegy viharként, szinte lebírhatatlanul törnek rám, a cikkázó villámok egymást követik, s az új csattanásokra képtelen vagyok felkészülni, noha a nyakam jó előre behúzom. Olyan parányinak, kiszolgáltatottnak érzem magam, ha az ég megzendül, mint a védtelen, ázott szárnyú bogár a zápor verte vadonban. Közben, ugyanakkor élesen figyelek magamra.


Az egész mindig békésen, ártatlanul kezdődik. Mintha a szövegszerkesztőnél ülnék, és szokás szerint fogalmaznom kellene, igen, pontosan meg kellene fogalmaznom, ami velem s körülöttem történik. A legkisebb vétség is megengedhetetlen, érzem, kurzorom nyomban visszatalál az elhibázott szóra, betűre, s a delete billentyűm gyors és kérlelhetetlen. Először csak egy ötlet tolakodik föl a tudatomban, hogy aztán gyökeret verve hihetetlen sebességgel elburjánozzon.

Engem is kínoztak annak idején, a vészkorszakban a csendőrnyomozó főnök urak. Asztal tetejére, vagy éppen valami tornateremből rekvirált korlátra kötöztek, és gumibottal verték letolt nadrágom fölött a vesém, majd a földagadt, elkékült meztelen talpamat meg a kitartott tenyeremet, hogy az igazi nevemet bevalljam, s az altestemet nem volt szabad elrántanom, amikor még a fütykösömhöz is hozzányomták az áramszaggató villanydrótot. – Ejnye, kisapám, ha derék magyar gyerek lennél, bezzeg nem ugrálnál?! Ilyen rohadt körülmények közt én is csak addig tagadtam, amíg bírtam, s hamar elérték, amire rá akartak venni. Ártatlannak tűnő hívószövegemet, szüleimhez címezve, már két nap kínlódás után kész lettem tömpére vert ujjaimmal postai levelezőlapra róni, s csak egy furcsának tűnő búcsúszóval próbáltam nekik jelezni, hogy kényszer alatt írok. De ez már régesrég történt, még tizenhat éves koromban, most ugyan miért kell rá visszaemlékeznem, s minek kell kibővítenem fájdalmas emlékemet egy általános kényszerképzettel? Hát azzal, hogy miért és miként sikerült a történelem során az összes hamis vallomást, a titkolt vagy soha el nem követett bűnök beismerését kikényszeríteni? Meddig lehet a fájdalmat, a fuldoklást, égetést, karóba húzást, vagy keresztre feszítést fokozni, ájulás nélkül elviselni? És hogy találtak ehhez elég kínzásra kész pribéket? Akik még gyönyörűséget is találtak ocsmány, gyakran verítékbe fulladó fáradozásukban? És az effélék hogyan térhettek vissza normál emberként, esténkén a családjuk, szeretteik körébe? A mindennapokba? És én hogy-hogy nem tudom mindezeket elhessenteni az agyamból? Ki vagy mi kényszerít rá?

Ha mindeddig nem hittem volna Isten halálos ellenségének valódiságában, hát most mindenképp rá kellene döbbennem a nálunk hatalmasabb, gondolkodásunkba is beleiszkoló Sátán létezésébe, most aztán mindenképp korrigálnom kellene hitetlen, csak amit látok, azt hiszem racionalizmusomat. Kényszerképzeteim elűzése végett ugyan hová, csupán a nagy későn felismert istenfi-rabbimhoz, Messiás-Jézusomhoz fordulhatok. Uram! Mindenség Ura! Senki más, csak Te szabadíthatsz meg a Gonosztól! És ahogy magam elé képzelem a Szeretet Személyének szívemben tükröződő amorf, homályosságában is szikrázóan fényes körvonalait, világ fölötti végtelen hatalmát, úgy foszlik szét tudatomban a kínok és kínzások démoni víziója. Hála legyen az Úrnak! Hallelúja!

Fekete János


Share


Hozzászólások

egyszaKözhasznúsági jelentéseinkhez kattintson ide.

Új adószámunk:
19667908-1-43