A keresztény egyházak a mai magyar társadalomban

A szociális érzékenység ókeresztény modelljének időszerűsége

Amennyiben elfogadjuk azt az állítást miszerint: „a legtöbb, amit a történészek tehetnek, hogy kapcsolatot létesítenek a múlttal, és ezáltal rávilágítanak a jelen problémáira és a jövő alternatíváira”¹ – akkor mindenképpen érdemes a mai magyar egyházi és társadalmi valóságot (vagyis a 'nemzeti-keresztény' kurzust) az ókeresztény kor tükrében vizsgálni és elemezni.

Az ókereszténység

Ez a tükör a Kr. u. a kb. 6–7. századig terjedő ókereszténységnek három lényeges vonását jeleníti meg. A vonások minden gondolkodó ember számára viszonyítási alapként szolgálhatnak a jelen jobb megértéséhez és helyesebb megítéléséhez.

1) Az első ilyen vonás a szolidaritás és a szociális érzékenység markáns jelenléte.² Ez tulajdonképpen a kereszténység sikeres elterjedésének egyik titka. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tanítás/örömhír, amely az üdvösséget, az üdvözülés lehetőségét tartalmazta, illetve a feltámadást és az örök életet hirdette; vagyis azt a reményt fogalmazta meg, hogy a lét folytatódhat/folytatódik a halál után is, s maga az élet nem korlátozódik a puszta földi létre. A szociális érzékenység és az üdvösség ígérete együttesen eredményezte a kereszténység erőteljes térnyerését a Kr. u. 3. században globális válságban szenvedő Római Birodalomban és annak társadalmában.³
A szolidaritás eszményének idealizált leírását már az Apostolok Cselekedetei-ben megtaláljuk. Lukács szerint az első keresztények „mindent a közösbe tettek; tulajdonaikat és javaikat eladták, [majd] maguk között megosztoztak az árán, kinek-kinek a szükségletei szerint” (ApCsel 2,44-45). Ebben az eszményi ősközösségben „a hívők sokaságának egy volt a szíve és a lelke. Senki nem mondta magáénak azt, amivel rendelkezett, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították az Úr Jézus feltámadását, és mindnyájan nagy kegynek örvendtek [a zsidó nép körében; lásd 2,47; 4,21; 5,13]. Körükben senki nem szűkölködött, mivel mindazok, akik földeket vagy házakat birtokoltak, eladták, az árát pedig elhozták, és az apostolok lábaihoz helyezték. Akkor pedig kinek-kinek a szükségletei szerint osztottak belőle.” (ApCsel 4,32-35).

Ez a kölcsönös segítségnyújtással párosuló együvé tartozás egyébként a korábban keletkezett páli levelekben is tetten érhető. Az apostol rendszeresen szentekről, a szentek közösségéről beszél (Róm 1,7 és 16,15 ; 1Kor 1,1); illetve adományokat gyűjt a jeruzsálemi hívek számára (lásd 2Kor 8,1-15). Az újszövetségi iratok elemzéséből ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy az első Krisztus-hívő közösségek nem intézményes és bürokratikus egyházak, hanem sokkal inkább testvéri közösségek, testvériségek voltak. Az intézményesedés és ürokratizálódás csak sokkal később, idő- és térbeli fáziseltolódásokkal ment végbe. Ez a folyamat a 2. században kezdődött ugyan, de ténylegesen csak kb. 180 és 260 között valósult. Ennek eredményeképpen különültek el a klerikusok és a laikusok; majd egy második fejlődési szakaszban (4. századtól) nyert szakrális jelleget és hatalmat a klérus.⁴ A Római Birodalom időszakának paternalista és patriarchális világában – a kor szellemének megfelelően − a kereszténység a hangsúlyt természetesen a jócselekedetekre és az adakozásra fektette. Kelemen római püspök Kr. u. az 1. század utolsó évtizedében (kb. 96-98 körül), pl. így nyilatkozott: „a gazdag segítsen a szegényen, ellenben a szegény adjon hálát az Istennek, hogy olyan valakit rendelt neki, aki gondoskodik a szükségleteiről” (38,2). Ez azonban egyáltalán nem zárta ki a vagyonközösség gondolatát és lehetőségét. Jusztinosz filozófus és vértanú (†165) pl. a 155 körül írt I. Apológiájá-ban arról tudósít, hogy a keresztények, akik közül sokan a pénzt és a vagyont mindennél többre tartották, most javaikat odaadják a közösségnek, és mindenüket megosztják a szükséget szenvedőkkel (I. Apol. 14,2). Ehhez kapcsolódó figyelmeztetést fogalmaz meg a Didakhé (más néven a Tizenkét apostol tanítása; Szíria, 2. század eleje) is: „Ne fordulj el a szűkölködőtől − írja az ismeretlen szerző −, hanem oszd meg mindenedet a testvéreddel, és semmit se mondj sajátodnak; hiszen ha osztoztok a halhatatlanságban, mennyivel inkább osztoznotok kell a romlandó dolgokban” (4,5-8).

A kereszténységet magas erkölcsi követelményeket megvalósító élet- és magatartásformaként meghatározó Levél Diognétoszhoz elnevezésű iratban⁵ pedig a következőket olvashatjuk: „Elnyomni a felebarátot, az erőtlenebbek fölé kerekedni, gazdagnak lenni, erőszakhoz folyamodni az alárendeltekkel szemben, mindez nem jelent boldogságot, és nem ez az Isten utánzásának módja. Éppen ellenkezőleg, ezek a tettek idegenek Isten fenségétől. Aki viszont felebarátja terhét magára veszi, és jobb sorsban lévén, segíteni kíván a szegényebben, aki az Istentől kapott javait szabadon a rászorulók rendelkezésére bocsátja, azok istenévé válva ezáltal, akik tőle azt megkapják, az a személy Isten utánzója” (10, 5-6).

Alapjában véve elmondható, hogy a kereszténység története folyamán tulajdonképpen ez az „Isten-utánzás” igény lesz minden megújulásnak és reformmozgalomnak a vezényszava és vezérmotívuma. Ez lényegében véve két, egymással szorosan összekapcsolódó dolgot jelent:

• követni Jézus Krisztust az életvitelben;
• visszatérni az ideálisnak gondolt eredeti őskeresztény állapothoz.

2) A spirituális és morális megújulás állandó igényéből fakad az ókereszténység második markáns vonása, az eszmény és a valóság dinamikus és folyamatos kölcsönhatása. A hivatkozási minta ugyanis nem más, mint maga Jézus, az Ő földi élete és magatartása. Ebben a vonatkozásban a monachizmus − vagyis a szerzetesi, aszketikus életszemlélet és életforma⁶ − mindenképpen jel az anyagias, illetve a hatalomra és uralkodásra vágyó világban. Nem véletlen, hogy párhuzamosan bontakozik ki a kereszténység hivatalos elismerésével, illetve
az egyháznak (mint intézménynek) arra a fejlődési pályára való állásával, amely egyenesen vezet majd el a társadalmi és a politikai hatalom megszerzésének folyamatosan megújuló és ismételten kifejezésre juttatott igényéhez.

3) Az ókereszténységet jellemző és meghatározó harmadik fontos vonás az együtthaladás és fejlődés a politikai-társadalmi-kulturális környezettel. Ebben az időszakban a kereszténység és az egyház nem csupán elszenvedte, hanem irányította és befolyásolta a történéseket. Ez azonban csakis azért volt lehetséges, mert a kereszténység / az egyház meghatározó személyiségei a saját korukban hitelesek voltak: egyrészt kimagasló intellektuális képességekkel rendelkeztek, másrészt pedig a szavaik/tanításuk összhangban volt az életvitelükkel és a tetteikkel. Nem annyira hatalmi eszközökkel akarták megváltoztatni, vagy erőszakkal − mintegy akarata ellenére − jobbá tenni és megújítani a társadalmat, hanem elsősorban ők maguk akartak megfelelni a felállított és meghatározott keresztény erkölcsi ideálnak, hogy példájuk nyomán maga a társadalom is átalakuljon: lassan ugyan, de annál hatékonyabban és mélyebben. Természetesen ez az időszak is telítve volt konf liktusokkal és problémákkal; ellenben azok, akik vétkeztek vagy tévedtek, képesek voltak azt töredelmesen meg- és bevallani, bűnbánatot tartani (tehát nem csupán hirdették annak szükségességét mindenki másra vonatkozóan – önmagukat leszámítva!), bocsánatért esedezni, s Isten megbocsátó irgalmában reménykedni.

Ahhoz azonban, hogy az átalakuló Római Birodalom és a „születő-félben” levő Európa ténylegesen is kereszténnyé legyen, több évszázadra volt szükség. Ez igazából keleti/bizánci viszonylatban következett be, ahol megvalósult az Egyház és az Állam harmonikus együtt-
működése. Nyugat-Európában a folyamatot az egymással hol konkurens, hol pedig együttműködő hatalmi tényezők határozták meg. Nagy Károlytól kezdődően a világi politika és az egyház karöltve erőszakolta rá a kereszténységet a társadalmakra – miközben egymással is folyamatos konf liktusba kerültek, mivel mindegyik (mind az Állam, mind pedig az Egyház) uralkodni akart a másikon.⁷

Amint azonban a politikai hatalom már nem annyira az együttműködésre, hanem sokkal inkább önmagának az egyháztól való függetlenítésére, illetve az egyháznak csupán a hatalomgyakorlás egyik (hatékony) eszközeként való hasznosítására és kihasználására törekedett – vagyis amikor Isten megszűnt a hatalom forrása lenni (!) – a társadalom is egyre erőteljesebben igyekezett lerázni magáról az egyházi befolyást. Ezt jelenti tulajdonképpen a felvilágosodás, amely egyenesen vezetett el a szekularizációhoz és a felekezeti/vallási pluralizmushoz. Ez utóbbi tulajdonképpen a reformáció időszakától eredeztethető, és valójában a politikai – és főképpen – a korabeli katonai erőviszonyokkal függ össze.

Ez tehát az a fejlődési pálya, amely különösképpen az európai kereszténységet és az egyházat/egyházakat elvezeti a mai korba, amikor is a pluralizmus már megmásíthatatlan – és visszafordíthatatlan − tény.

Magyarország

Vitathatatlan, hogy Magyarország szintén ezt a nyugati típusú fejlődési pályát járta be; még akkor is, ha erről a magyar „keresztény” elit nem vesz tudomást – elsősorban azért, mert gyakorlatilag nem is ismeri a kereszténység egyetemes történetét.⁸

A magyar fejlődésnek néhány állomását azonban mindenképpen érdemes felidézni:

a) I. (Szent) István lényegében véve nem megtérítette a magyarságot, hanem az újonnan megszervezett királyság korabeli társadalmára egyszerűen ráerőszakolta a kereszténységet (igehirdetés helyett elsősorban az egyház intézményes struktúrájának a kiépítése történt meg). Ezért is kellett több generáció, amíg a magyarság úgy-ahogy „kereszténnyé” lett.

b) A reformáció magyarországi sikere elválaszthatatlan a 16. század politikai és katonai erőviszonyaitól. Ennek eredményeképpen lett az önállósult Erdély többségében protestáns.

c) A dualizmus, illetve a Horthy-korszak erősen zárt – csak nagyon korlátozott számú egyházat/vallást elismerő vagy megtűrő − egyházpolitikai rendszere és keresztény kurzusa sem volt képes megállítani a vallási pluralizációt és a szekularizációt. Ez utóbbi tehát semmiképpen nem tekinthető a kommunizmus évtizedei kizárólagos gyümölcsének. Az azonban vitathatatlan tény, hogy a mai magyar társadalom értelemszerűen egy vallási szempontból plurális és szekularizált társadalom, amelyet elsősorban a közömbösség és a
maga módján vallásosság ural. Ezen, a társadalmilag adott helyzeten, lényegében véve az sem változtat, ha a magyar állam jogilag csupán egy szűkmarkúan (és eléggé esetlegesen) meghatározott számú felekezetet/vallási közösséget tekint egyháznak.

Hasonló a helyzet az értékrend és az erkölcs vonatkozásában. Az állam hiába teszi magáévá, és emeli hivatalos szintre a fundamentalista zsidó és keresztény irányzatok erősen szexuális töltetű és bűntudatébresztésre játszó erkölcsi diskurzusát – amiben pl. a társadalmi igazságosság kérdése és követelménye gyakorlatilag meg sem jelenik (!) –, attól a magyar lakosság értékrendjét továbbra is a materiális érdekek fogják meghatározni. A magyarok ugyanis pl. az elégedettséget és a boldogságot az egy főre jutó jövedelemmel mérik. Ennek következtében ma Magyarországon „az anyagiak állnak a figyelem központjában, a magyarok nemmateriális szükségletek iránti igénye lényegesen elmarad az anyagi jellegű igények mögött”.⁹

Ennek fényében teljesen érthető, hogy hazánkban ma a tudásnak és az intellektuális teljesítménynek valójában nincsen semmiféle értéke! Továbbgondolva; lehet, hogy tényleg értelmetlen tehát munkanélküli diplomásokra költeni a tömérdek közpénzt, mikor nemzetközi viszonylatban lehet, hogy az igénytelen, tanulatlan és szolgaságra idomított magyar munkás számít(hat majd) igazán versenyképesnek.
Mindezt azért szükséges szem előtt tartani és tudatosítani, mert a magyarországi kereszténységnek és a keresztény egyházaknak egy ilyen társadalmi közegben kell élniük és tevékenykedniük. Ugyanakkor fontos lenne azzal is tisztában lenni, hogy napjainkban azok a huszonéves fiatalok, akik most jönnek egyetemre, a rendszerváltás környékén születtek.

Számukra a kommunizmus (vagy államszocializmus) már nem annyira élő valóság, hanem sokkal inkább történelem. Ezeknek a magyar fiataloknak egy része utazik, internetezik, olvas (hellyel-közzel idegen nyelveken is). Egy szóval: együtt él a modern technológiai és
fogyasztói világgal, azt kihívásnak tekinti, és keresi a maga útját. Tulajdonképpen önmagát akarja megvalósítani, mert a közösségi és politikai kommunikáció erőteljesen a személyes önmegvalósításról/önbeteljesítésről szól. Ők azok, akik pontosan értik és tudják, mit jelent az a
klasszikus kitétel, miszerint: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”! Értékrendjük középpontjában önmaguk állnak. Sikert, karriert, anyagi jólétet akarnak – és jórészt teljesen mindegy, hogy milyen áron! Elsősorban azért, mert pontosan látják és érzékelik, hogy ma az élet és a
társadalmi megbecsülés így működik. A magasztos elvek, a nagy szavak csupán a tömegek megtévesztésére és tudatos félrevezetésére szolgálnak.¹⁰Minderre a legidőszerűbb példa Líbia, ahol a NATO elméletben végig az emberi jogokért és a demokráciáért harcolt,¹¹ ma már pedig az angolok és a franciák nyíltan marakodnak a kőolajon!

Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a magyar fiatalság másik része bizonytalan, identitás és pszicho-szociális problémákkal küzd, esetenként funkcionális analfabéta.¹²Őket a modern világ a maga bizonytalanságaival, kiszámíthatatlanságával, kíméletlen versenyével elborzasztja. Annál is inkább mivel látják, hogy a retorika és a valóság között hatalmas a szakadék. Ezért biztonságra, biztos egzisztenciára, kiszámíthatóságra vágynak; egy olyan oltalmazó közösségre, ahol valakinek érezhetik magukat, s ahol valamiféle választ találnak az őket foglalkoztató/ nyomasztó kérdésekre. Ez az oka annak, hogy számos (és növekvő számú) fiatal a biztos – és végeredményben kizárólagos és egysíkú – identitást kínáló kitalált magyar nemzeti múltba, vagy valamilyen fundamentalista vallási közösségbe menekül. Ezek a fiatalok ugyanis az egzisztenciális biztonság(érzet) és a kiszámíthatóság reményében – valamilyen akol melegéért – hajlandóak vállalni az önkéntes szolgaságot is, mert számukra a szabadság nem annyira érték, hanem sokkal inkább egy hatalmas és elviselhetetlen tehertétel.

Megkerülhetetlen tehát a kérdés:
Hogyan jutottunk ide, és kik viselik érte a felelősséget?

Jakab Attila

Érdekes volt?
A teljes részlet elolvasható, ha megrendeli az elektronikus vagy nyomtatott változatott! Kattintson ide!

1 - J. Appleby – L. Hunt – M. Jacob, Telling the Truth about History, New York, 1995, 9. old.; idézi: Berend T. Iván, Kisiklott történelem, Budapest, 2003.

2 - Bővebben kifejtve lásd Jakab Attila, „A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben”, Egyházfórum 
22. (8. új) évf., 2007/2, 3-7. old.

3 - A válságra és a társadalom átalakulására vonatkozóan lásd Alföldi Géza, Római társadalomtörténet, Budapest, 2000, 153-
204. old.

4 - A kereszténység teljes történetét felölelni és tárgyalni hívatott magyar „egyháztörténet-írás” (amennyiben egyáltalán létezik ilyen) elmaradását legbeszédesebben az egyház intézményes fejlődésére vonatkozó szakirodalom teljes hiánya mutatja. Ezt a problémát a magyar egyházi „történészek” még csak tudomásul sem veszik (lásd pl. Marton József, A keresztény ókor, Marosvásárhely, 2004; Gárdonyi Máté, Bevezetés a katolikus egyház történetébe, Budapest, 2006). A nemzetközi szakirodalomból lásd pl. Alexandre Faivre, Ordonner la fraternité. Pouvoir d’innover et retour à l’ordre dans l’Église ancienne, Paris, 1992; Uő., Les premiers laïcs lorsque l’Église naissait au monde, Strasbourg, 1999; Uő., Chrétiens et Églises, des identités en construction. Acteurs, structures, frontières du champ religieux chrétien, Paris, 2011; Attila Jakab, Ecclesia alexandrina. Evolution sociale et institutionnelle du christianisme alexandrin (II^e et III^e siècles), 2. javított kiadás, Bern − Berlin, etc., 2004.

5 - Vélelmezett keletkezési ideje a 2. század vége, a 3. század eleje; származási helye pedig Kis-Ázsia.

6 - Lásd pl. Puskely Mária, A monachizmus kezdetei a Római Birodalomban, 3-5. század, Debrecen, 2001.

7 - Lásd pl. Joseph Canning, A középkori politikai gondolkodás története, 300-1450, Budapest, 2002. Az eltérő fejlődési folyamatra vonatkozóan lásd Jakab Attila, „Keresztény Európa?”, Egyházfórum 18. (4. új) évf., 2003/1-2, 4-9. old.

8 - Külön kutatást érdemelne, hogy a magyar hittankönyvek és pedagógiai egédeszközök által kínált történelmi tárgyi ismeretek milyen viszonyban vannak a nemzetközi kutatási eredményekkel.

9 - L. Sztárayné Kézdy Éva, „Általános közérzet, elégedettség a jelenlegi élettel”, in: Rosta Gergely – Tomka Miklós (szerk.), 
Mit értékelnek a magyarok? Az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményei, Budapest, 2010, 17-51. old.; itt: 
20. old.22

10 - L. Edward L. Bernays, Propaganda. With an introduction by Mark Crispin Miller, Brooklyn (N.Y.), 2005.

11 - Afganisztán és Irak esetében a hivatalos nyugati hazugságok ma már teljesen nyilvánvalóak. Nem véletlen, hogy Európának – és a vele azonosított kereszténységnek – a muzulmán világban lassan-lassan nincsen semmiféle becsülete és hitele.

12 - L. pl. Szilágyi Gyula, Megbukott az iskola?, Budapest, 2004. De mit is lehet várni egy olyan országban, ahol az önmagukat kereszténynek nevező értelmiségiek (diplomások) és politikusok igen jelentős részének nincsen semmiféle értékelhető tárgyi tudása magáról a kereszténységről. Magyarországon egy adott kérdésben tekintély- és normatív igénnyel megnyilatkozni nem feltétlenül igényel tudást.